Minden idők legdrágább spanyol filmjében Viggo Mortensen kaszabolja át magát a Spanyol Inkvizíción, több évtizeden keresztül, Arturo Pérez Revente bestsellerének irányvonalán haladva. Hogy miért és hogyan kerül egy dán-amerikai színész egy spanyol filmbe, azt nehéz megfejteni.
Tán mert Mortensen körül mindenki olyan echte spanyol, hogy meglehetősen elüt egész környezetétől. Így aztán a daliás (180 cm) főhősre irányulhat figyelmünk, és először is gratulálhatunk neki. Mortensen ugyanis a spanyol nyelvű filmben két és fél órában állja a sarat, már ami engem illet, spanyoltudását csillagos ötösre tudom értékelni. És persze az ívet is, amit megrajzol, bár őszintén szólva nem vagyok egy kalandfilm-függő. Mindenesetre tény, hogy Mortensennek mintegy húsz évet kell megjelenítenie, mégpedig húsz kaszabolással, intrikákkal terhes évet. Alatriste a 'kapitány' nevet inkább a vitézi heveskedésben, mint iskolái révén szerezte. Egyszerű köznemes, hűbéres, aki közel húsz év alatt IV. Fülöp egyik leghűségesebb katonájává vált. Ígyhát nem kis színészi feladatot jelent, minden spanyol színész megnyalná a tíz ujját utána, s mégis Mortensen kapta ki a trófeát.
Augustín Díaz Yanes nagyszerű történelmi tablóba helyezi főszereplőjét, s ehhez leginkább Velazqez korabeli festményeit használja. Sőt. Kamerabeállításaival és fényelésével többször pontosan idéz fel egy-egy művet, másodpercekig marad az állókép, s őszintén szólva így már annyira nem is bánjuk, hogy két és fél órán keresztül kell ülnünk a sötétben. Aki valamelyest is beleásta magát a kora 17. század haditechnikájába, az valószínűleg hosszabban tudna a dologról áradozni, én azonban csupán annyit tudok írni - lévén hiányosak az ismereteim -, hogy a hadigépezet megjelenítése és a lószerszámozás terén sejthetően tökéletes képsorokat látunk. Mint ahogy a korabeli viselet bemutatása is tökéletes, itt már érthető, hogy miért volt ilyen drága a film: a selyem valóban selyem, a csipke is eredeti, s a bőrvértezet sem műbőrből készült.
Yanes filmjének - mint ahogy feltehetően Revente regényének is - központjában a címszereplő áll, a többi karaktert viszont meglehetősen elnagyoltan láthatjuk. Ugyanakkor olyan történelmi tablót rajzolnak ki, amelyet érdemes nézegetni: olyan arcokat látunk felvillanni, amelyeket Velazquez művészi fantáziájának termékeként szokás értelmezni: halszemű, riasztó pofájú bíborosok, áttetsző bőrű infánsnők és koronahercegek nyüzsögnek itt valamiféle puha, barna raszter mögött.
A film a jóféle kalandfilmeket idézi: az érzelmi viharok, szerelmi szálak és harci kalandok megfelelő egyensúlyban vannak benne, miközben arra is gondot fordít, hogy Alatriste életkörülményit is jól megmutassa. Ehhez nem használ szájbarágós eszközöket: elég, ha azt látjuk, hogy egy jó ötvenes, kiszolgált harcos egy lepusztult falú szoba közepén, koszlott matracon alszik...
