Boris Vian sok évtizede sikeres regényének talán leggázabb mondata egyben a Tajtékos napok című film csúcspontja is. Minden értelemben.
Alapmű
Ha én most a francia irodalom szakértője lennék, hosszasan ecsetelném Vian regényének a szürrealizmussal, az egzisztencializmussal és más –izmusokkal összefonódott utalásait és poénjait. De nem vagyok – teszem hozzá: hála istennek. Merthogy Michel Gondry filmjére rányomja a bélyegét az a tudás és kulturális utaláscunami, amelynek az átlagnéző csak a töredékét észleli, a frankofón összefüggésekben művelt emberfő meg úgy jár, hogy valószínűleg az összefüggésekkel foglalja le magát, miközben a képi világ legjobb részleteiről marad le.
[img id=477517 instance=1 align=left img]Képes beszéd
Ugyanis Gondry filmje saját legjobb formáját mutatja – már ami a képi megoldásokat illeti. Igaz, technikailag leginkább a stop-motiont halmozza, de nem az a lényeg, hogy mit, hanem az, hogy hogyan. Igaz, néha az az érzésünk, hogy valamelyik sarokból kikukkant Karsai Veronika, hogy kijelentse, "Csepke vagyok", de ebben a filmben még az sem lenne meglepő…
Hogy Jean-Paul Sartre az összes rekvizítumával – ide értve a pipát és Simone de Beauvoirt is – ilyen mértékben rányomja a bélyegét a filmre, azt annyira nem szerettem, de Vian inkább azt a megoldást választotta, hogy a Jean Sol Partre nevű figura jelképezi az őrületet és egyben a külvilágot. Ebben az összefüggésben Colin, a zsúrpubi, aki egy érdekes házban él, érdekes inassal és házi egérrel, nem is olyan furcsa. Szerelme Chloéval teljesen természetes módon vicces és álomszerű, a külvilág alig szűrődik be idilli életükbe – egészen addig, amíg Chloë el nem kezd köhögni. A történet szerint (vigyázat, spoiler következik!) Chloë egyre betegebb és betegebb lesz, így a film képi világa is egyre nyomasztóbb és nyomasztóbb. A napfényes legénylakás nagyjából egy óra alatt változik pókhálós, apró odúvá, ahol már az egér sem érzi magát jól.
A maradék egy órában a hajmeresztő, de szórakoztató első képek hajmeresztő, de nyomasztó képekké válnak. A falon százlábúként mászkáló csengő egy idő után már nem tud önállóan járni, az ablakokat pedig vigasztalanul benövik az indák, elvéve az összes színt a lakástól. A film folyamatosan fakul, míg a végére már a barnából sem marad semmi: fekete-fehér, de leginkább szürke képekben végződik, ahogy Chloë lassan, de biztosan menetel a halál felé.
Emberileg
Ha azt mondom: kortárs francia film, 10 emberből legalább 8-nak Audrey Tautou jut eszébe. Így volt ezzel a rendező is. Audrey-nak nagyon megy a kicsit elvont, bogárszemű leányka karaktere, bár ebben a filmben mintha egy kicsit már repedezne az üde máz a színésznőről… A férfiak kevésbé ismertek nálunk, bár Romain Duris Arsene Lupin óta mély nyomokat hagyhatott a női szívekben, és Gad Elmaleh is nagy volt már a Chouchou-ban is. Meg A boldogság nem jár egyedülben, amelyet – micsoda véletlen – éppen ugyanaz az MTVA forgalmaz, mint a Tajtékos napokat.
Összefoglalva
A Tajtékos napok nem okoz nagy meglepetést: a könyv olvasói újra és újra felfedezhetik kedves jeleneteik képi megfogalmazását, bár az is igaz, hogy a regény szerelmesei biztosan találnak majd benne kivetnivalót. Mindenesetre a 2 órás filmet másfél órásra megvágni talán a lehetetlennel határos lett volna, mégis azt mondom, érdemes lenne egyszer kipróbálni…
Kinek ajánljuk?
- Az Amelie csodálatos élete kedvelőinek.
- Erős gyomrú nézőknek.
- A regény szerelmeseinek.
Kinek nem?
- A hepiendek kedvelőinek.
- Olyanoknak, akik csak kikapcsolódni szeretnének.
- Bárkinek, akiket a véres húscafatok zavarnak a vásznon.
7/10
