Lehet berzenkedni vagy poénkodni a Netflixre felkerülő saját gyártású filmek és sorozatok minőségén – mi is gyakran megtesszük –, amik rendre tetszetős ötletek összecsapott, lebutított megvalósításai, de egyvalamit nagyon jól csinál a streaming óriás. Arra a kezdetektől fogva figyeltek, hogy komoly pénzeket fektessenek be, és minőségi tartalmat gyártsanak a nem angol nyelvterületeken. Ami meg is hozta a gyümölcsét, hiszen a dél-koreai Squid Game (nálunk Nyerd meg az életed címen futott) letarolta a fél világot, akárcsak a spanyol A nagy pénzrablás, de ott vannak Dél-Kelet Ázsiában, Törökországban is, és folyamatosan kerülnek fel a jól sikerült lengyel munkák is. Ennek a folyamatnak az egyik legmutatósabb és legnívósabb eredménye Gabriel García Márquez Nobel-díjas kolumbiai író 1967-ben megjelent remekművéről készült Száz év magány című sorozat, amelynek most az első fele került fel a kínálatba. Ami masszív, tömény néznivaló, 8, egyenként egyórás epizódból álló gigászi családregény, de minden perce csodaszép.

Azt most külön nem fogjuk ecsetelni, hogy miért tartották mindig is megfilmesíthetetlennek Márquez remekművét – ezt ő maga is így gondolta –, mert erről már írtak eleget. Sokkal érdekesebb maga a megfilmesítés. Ami a csodásan dús bajuszú Aureliano Buendía ezredessel (Claudio Cataño) kezdődik, aki büszkén szembenéz a kivégzőosztaggal, és közben felidézi a történet legfőbb helyszíneként szolgáló fiktív város, Macondo több generációt átívelő múltját. Ami a két unokatestvér, Úrsula Iguarín (Jackie Quinones) és José Arcadio Buendía (Diego Vásquez) balsorsú szerelmével indul, akik egy véres becsületbeli ügy után – az írónál az ilyen becsületbeli ügyek mindig kiemelt szerepet kapnak - elindulnak új otthont keresni. Majd’ kétévnyi keserves vándorlás után a hegyeken is átkelve, egy különös álomtól vezérelve, egy új települést alapítanak „egy köves medrű folyónál, amelynek a vize fagyott üvegzuhatagnak tűnt.”

A világtól elzárt, az egyenlőségen alapuló Macondót sokáig csak a Melquiades (Moreno Borja) vezette cigánykaraván látogatja, amely elhozza nekik a modern világ olyan csodáit, mint a mágnes, az iránytű vagy a tájoló. Ezeket megismerve felébred az égető kíváncsiság José Arcadióban a tudomány iránt, vonzani kezdi az alkímia és a kísérletek, így egyre kevesebbet törődik családjával, amely szépen kezd széthullani – még úgy is, hogy új jövevények csatlakoznak hozzájuk. Közben Macondo egyre növekszik, majd a vágyott civilizáció is eljön, annak minden áldásával és átkával. Az állam kormányzót ültet a város nyakába, majd ide is elér a vasút, a politika és még sok minden más – majd kitör a véres polgárháború az elnyomó konzervatív hatalom és a forrófejű liberálisok között. Utóbbiak egyik vezére az egyik Buendia fiú lesz, az az Aureliano, aki a legelső epizód első pillanataiban néz szembe a rászegeződő puskacsövekkel.

A Száz év magány minden pillanata gyönyörű szép, és nem csak azért, mert latin-amerikai mércével rengeteg pénzt költöttek rá, hanem azért, mert ráéreztek arra a világra, amelyet Márquez nagyrészt a gyerekkori élményei és a családjában hallott régi történetek alapján alkotott meg. A színpompás, sok szempontból is buja világ, amely egybealvad a várost körülvevő mocsárral és őserdővel, és nem csak a kort idézi meg tökéletesen, hanem a szereplőkhöz is tökéletesen passzol. Ami nyilván azért is fontos, mert maga a természet és egyben a természetfeletti jelenségek a történet szövetét adják: nem véletlen nevezik a regényt a mágikus realizmus egyik alapművének. Mindez persze kihívás is a sorozat készítőinek, Alex Garcia Lopez (Star Wars: Az akolitus, Vaják) és Laura Mora Ortega rendezőknek, akiknek el kellett érniük, hogy az itt ábrázolt szépség ne legyen öncélú, a megjelenő mágikus elemek pedig ne vigyék el a történetet olyan irányba, ami már nem illik az eredeti műhöz. Talán pont ez volt a sorozat legnagyobb kihívása.

A mágia, a látomások és rémálmok ugyanis nem csak visszatérő elemek, de sokszor ezek viszik előre a cselekményt – a két szerelmest is egy megölt ember szelleme kergeti el otthonából. Ha ezeket túl sokszor alkalmazzák, hiteltelenné válik a történet, hiszen akkor nem a szereplő akarata, döntése viszi előre őket, hanem rajtuk kívülálló erők. Ugyanez a helyzet a vágyakkal, az erotikával, ami szintén valamiféle megmagyarázhatatlan erőként hat hőseinkre, és azért lépnek át bizonyos határokat.

Ezért szeretnek egymásba unokatestvérek és féltestvérek, azért vesz el valaki egy gyereklányt, vagy vágyódik a saját anyja iránt.

És bár a sorozatot mélyen átjárja ez a fajta erotika, sosem került túlsúlyba, ahogy a természetfelettinek is megvan a pontosan körülhatárolt helye, a többi pedig a klasszikus családregény. Ami nyilván egy újabb akadályt jelentett a megfilmesítés – megsorozatosítás? – útjában. A XX. század fordulóján még oly divatos családregény – lásd A Thibault család és társai – talán már akkor is kissé idejétmúlt volt, amikor Márquez megírta az élete főművének számító regényt, mára pedig szinte elfeledettnek számít.

Sok oka van annak, hogy egy többgenerációs családregényt oly nehéz elmesélni, ezek közül a legfontosabb, hogy az olvasó – és ez esetben a néző – automatikusan az elsőként megismert korosztály tagjaival azonosul. Őket veszi kiinduló- és viszonyítási pontként. Az utánuk érkezők és menet közben felnőtté váló, saját történetet kapó karakterek eleve hátrányból indulnak, még a „régiek” értelemszerűen háttérbe szorulnak és/vagy eltűnnek. Ez történik itt is, és az első párost, José Arcadiót és Úrsulát a többiek nem tudják felülmúlni,

nem akad majd náluk erősebb karakter, és nem elsősorban a színészen múlik, hanem a karaktereken.

Ezek ugyanis felülírják a színészi játékot is, egy-egy arc többet számít, mint az alakítás. Márpedig Arcadio és Úrsula arca marad meg velünk a legtovább, a többieké kevésbé. Ez egyfajta beépített hiba, kerülhetetlen tényező, még úgy is, hogy felnőtt gyermekük, Aureliano lesz a sorozat második felének főhőse, és a lányaiknak is jut egy-egy fontos szerelmi szál, és nem egy Márquez-regény feldolgozása lenne, ha ez a két szál nem gabalyodna össze több ponton is.

Ami a sorozat „második felét” illeti, valóban az az első fél második fele, a mostani nyolc rész a regény feldolgozásának első stádiuma, a történet idővel eljut majd a XX. első feléig, de az még arrébb van. Ez így is rengeteg, minden szempontból. Rengeteg, mint történés, rengeteg a karakter, és bizony a nyolc, egyenként egyórás epizód néznivalóként is rengeteg – de pont annyi, hogy még feldolgozható legyen. Amiben nyilván döntő tényező, hogy tényleg parádésan sikerült a feldolgozás. Ebben szerepet játszik a narráció is, amely hűen adja vissza az eredeti mű nyelvezetét. Nem is szabad máshogy nézni, mint spanyolul – én egy rövid ideig magyar szinkronnal néztem, és az olyan volt, mintha egy mexikói szappanoperát látnék.

Értékelés: 9/10