A Tamara Drewe először képregény formájában létezett, a The Guardian állandó mellékleteként. Posy Simmonds rajzainak sikere több mint harminc éve töretlen, így nem kerülhette el a megfilmesítést, élő szereplőkkel. És hogy Stephen Frears rendezte meg? Miért ne?
Alakváltó
Stephen Frears az utóbbi időben úgy váltogatja a közönség- és művészfilmeket, hogy az ember csak kapkodja a fejét. Ha valaki a Veszedelmes viszonyok alapján ül be a Tamara Drewe-ra, az csalódni fog. A film közönségfilm, mégpedig annak a leghagyományosabb értelmében. A csavar csak annyi benne, hogy a jóféle angol humor erősebb mint a hollywoodi klisék...
Sztori van
Merthogy az alaptörténet szerint van egy bitang nagy orral megvert lány, aki elhatározza, hogy író lesz és sikeres. Utóbbi bejött, előbbi annyira nem: újságíró lett belőle, s a siker érdekében teljes egészében átfazonírozza magát: új ruhatár, újra dizájnolt lakás, új orr, új célok.
Illetve mégsem. Túlságosan csábító, hogy az idilli szülővároska idilli farmja mellett, a szomszédban még mindig ott él Nicholas Hardiment, a nagysikerű krimiszerző, akin Tamara kamaszkorában próbálgatta a körmeit – nem túl nagy sikerrel. És persze ne feledkezzünk meg a pasiról, aki miatt a fáskamra egészen romantikus helynek tűnik – még így jónéhány év távlatában is.
Szóval nagy a kihívás: a kapuzárási pánikban szenvedő szerző ugyan elsőre bekapja a horgot, de Andy fejét nem olyan könnyű elcsavarni. Aztán véletlenszerűen Tamara ölébe pottyan – szó szerint – Ben, a menő dobos, aki éppen most dobta csaját és zenekarát egy füst alatt, és valami mást akar. Hogy mit, azt nem tudja, de Tamara éppen kapóra jön.
A környezetrajzhoz szükségeltetik még néhány jól megírt mellékszereplő. Itt van mindjárt az alkotói válságban szenvedő amerikai szerző, akinek Thomas Hardy a fixa ideája, és mindent és mindenkit ezen a tényen keresztül ítél meg. Aztán Beth, Nicholas felesége, aki élete minden percét férjére áldozza – ha pedig nem a Nagy Művész ömlengéseit hallgatja, akkor éppen neki gépel vagy ellátja biofarmmal keresztezett alkotóházuk minden lakóját. Kedvencem a leszbikus thrillereket író Eustachia, akinek már a neve is zseniális.
A gárda
[img id=268159 instance=1 align=left img]A filmet az eredeti képregényből Moira Buffini írta. Eddig csak rövidfilmet és Tv-filmet írt itt azonban minden gyakorlatlanságát sikerült elfednie: nagyszerű szövegpoénok, filmes és irodalmi utalások hangzanak el, néha kicsit belterjes angol humorral, de nem érthetetlen utalásokkal. Figurateremtő ereje megkérdőjelezhetetlen. Érdekes módon a legtöbb időt nem a címszereplőre, hanem a mellékszereplőkre szánt – Glen, az amerikai író mellett Ben, a kisnövésű rocksztár és Nicholas, a tyúkok felett kakasként őrködő, önimádó senki alakja bontakozik ki a történetből a legjobban. A rendező erre a három szerepre olyan színészeket talált, akiknek akár meg sem kell szólalniuk, és elhisszük nekik. Bent Dominic Cooper játssza, akit legutóbb a Mamma Miában láttunk zenés szerepben, itt akkora a kontraszt, hogy festett szemével és izomtrikóiban egészen darkos benyomást kelt – ami azért ilyen fizikai adottságokkal elég merész elvárás lenne. Roger Allam elsősorban színpadi és tévés színészként ismert, de dolgozott már Frearsszel A királynőben. Kivételes érzékkel tud hülyét csinálni magából, ami nem hátrány egy magába bolondult, tehetségtelen, mégis sikeres középkorú férfi szerepének megformálásakor. Bill Camp sokszor bizonyított már vígjátéki szerepekben, most is jól hozza a szerencsétlen, a körülményekkel sodródó Glent. Viszont most ő viszi a csajt, pontosabban a nőt, Nicholas feleségét, akit a BBC-s filmeken edződött Tasmin Greig játszik.
A film zenéjét Alexandre Desplat-ra bízta. Ismerve A királynő sikerét, nem csoda, ha biztosra ment: ezúttal is dramaturgiai jelentőségű, szórakoztató mű született, könnyedségével pontosan illik a film hangulatához.
Összegezve
Ha szórakoztató, könnyezve röhögős filmet akarunk látni, amely azért némi társadalmi mondandót is hordoz, érdemes megnéznünk a Tamara Drew-t. Ne számítsunk nagy dolgokra, csak egy jófajta közönségfilmre, amelyet megbocsáthatunk a rendezőnek, hiszen nem kell mindig mindent túl komolyan venni.
Kinek ajánljuk?
- Képregényfanoknak.
- Az angol humor kedvelőinek.
- Olyanoknak, akik nem akarnak túl sokat gondolkodni egy filmen.
Kinek nem?
- Akik a Veszedelmes viszonyok-szintű filmet várnak.
- Magukat komolyan vevő középkorúaknak.
- Feministáknak.
8/10
