Váratlan, mert látszólag nem következett a rendező eddigi műveiből; az Iszka utazását megelőző Miraq szépen fényképezett parabola volt, mely el sem jutott a mozikba. Régóta áhított, mert a sok túlesztétizált, életidegen, álproblémákra koncentráló vagy éppen brutálisan igénytelen filmek után az Iszka a művészet olyan ősi és sokak által ósdinak mondott célját és feladatát hitelesíti, mint a mimézis, a külvilág és az emberi természet utánzása, és a katarzis, a lelki megtisztulás a félelem és a részvét felkeltése által.
Az Iszka utazása a címszereplő, egy tizennégy év körüli kislány néhány napjának történetét meséli el. A nyitó képeken aprócska Kurázsi mamát látunk, aki a sár- és latyaktengerben vonszolja maga eszkábálta kétkerekű kocsiját, rajta a féltve őrzött kincs, a guberált vashulladék. De még ezt is meg kell védeni a nagyobbaktól és erősebbektől, aztán szembe kell szállni az átvevővel, mert ha egyszer engedi az ember, hogy becsapják, utána mindig azt teszik. Otthon Iszkát egy részeges anya, idült alkoholista mostohaapa, egy kishúg, Rózsika és a verés várja. Iszka elszökik, a szénbánya környékén kóborol, aztán intézetbe kerül, onnan újra hazatér, végül elindul a tenger felé, hogy a pokol újabb kapui nyíljanak meg előtte.
A vékony szálú történetet a rendező jegyzi, s az előzetesekből és interjúkból tudjuk, hogy Bollók Csaba erdélyi utazása során találkozott a címszereplő Varga Máriával, s az ő sorsa ihlette a forgatókönyvet. Gyorsan essünk túl azokon a problémákon, amelyek néhány esetben gyengítik a film hatását. Tudjuk, hogy az áttétel nélküli élettények még nem hoznak létre műalkotást, ám most úgy érezzük, hogy ahol Bollók közbeszólt, ahol elemelte a történetet a kőkemény valóságtól, az némileg a film kárára vált. Bár az eseménysor központi motívumát, a tengert szépen építi föl a rendező, és ügyesen kapcsolja a történet egy másik, az elején esetlegesnek tűnő szálához, mégis erőltetettnek hat. A befejezés ugyan alapproblémát érint, az emberkereskedelmet és prostitúciót, mégis túlságosan lekerekíti az alkotást.
A film csodája, a lelki megrendülés kiváltója Varga Mária és az életben is húg Varga Rózsika. Esetükben nem beszélhetünk színészi játékról, hanem jelenségről, tüneményről, sugárzásról. De ahhoz, hogy a filmvásznon is érzékeljük a csodát, kevés volt a testvérpár fölfedezése. Átélhető és eljátszható szituációt kellett teremteni számukra, szükség volt a gyerekekre figyelő felnőtt színészekre, a lányok minden rezdülését érzékenyen követő kamerára, és nem utolsósorban a művészi ambíción túl pedagógiai-emberi erényekkel is bíró rendezőre.
A torokszorító, fájdalmasan szép jelenetek közül kettőt emeljünk ki. Iszka bekerül egy gyerekotthonba, ahol az otthoni nyomorúságos körülmények, az állandó verés után - a maga szerény módján - szinte paradicsomiak az állapotok, a felnőttek szeretik és gondozzák a gyerekeket. Aztán hirtelen megjelenik a részeges, a lányát verő anya, s a gondozók döbbenetére Iszka repes örömében, csókolgatja, öleli anyját. Mert egyetlen menhely sem vetekedhet egy szeretetnek is vélhető anyai szóval. Erről a paradoxonról valószínűleg Böjte Csaba atya tudna a legtöbbet mondani, aki áldást kért a filmre. A másik jelenet alig néhány perces. Iszka, mielőtt végleg elutazna, meglátogatja az otthonban beteg húgát. A találkozásban a félszegségnek, a szeretetnek, az aggódásnak olyan sűrűsége érzékelhető, mely megvilágítja és átélhetővé teszi az evangéliumi tanítást: Ha nem lesztek olyanok, mint a gyermekek, nem juttok be a mennyek országába...
