Enigmatikus bűvészkedés lyukas cilinderrel. A Donnie Darko talányos kultuszmeséje óta majdnem egy évtized telt el, és mostanra már Richard Kelly is beéri a dekódolhatatlan narratív építkezés öncsaló ópiumával. Meg egy kimódolt fatális tanmesével, ami annyira érinti meg a nézőt, mint Frank Langellát a visongó kertvárosi házaspár kínjai.
Hol van már a Donnie Darko fiatalos vitalitása, a kamaszélet frusztráló problémáit csalhatatlan stílussal késhegyre hányó, nosztalgikus mágiája? Richard Kelly lassan, még ha megfontoltan is, de mégis keserű pirulát nyomott le azoknak a torkán, akik hasonló folytatást vártak a virtuóz elsőfilmestől. A káosz birodalma (2006) már inkább provokatív ujjgyakorlat, mint talányos midcult, A doboz pedig valóságos szakítás egy egész alkotói periódussal. Kelly legújabb filmje misztikus fatalizmussal megfűszerezett moralitásjáték akar lenni, véresen komoly dilemmákkal és orrvérzésig kínzó erkölcsi summázattal. Nagy kihívás ez, pláne ha a mágus lyukas cilinderrel lép a színpadra.
Pedig a nyersanyag módfelett ígéretes. Richard Matheson (A párbaj forgatókönyvírója, illetve a Legenda vagyok regényváltozatának atyja) novellája valóban érdemes a megfilmesítésre, hiszen a misztikus realizmus és a tömény létfilozófia összeházasítása az ezüstvásznon is csupa izgalmat ígér. A történet az 1970-es évek kertvárosi Amerikájában játszódik. Norma (Cameron Diaz) és Arthur (James Mardsen) átlagos kisvárosi házaspár, egyikük tanárnő, másikuk a NASA űrkutatási programjának feltörekvő dolgozója. Egy napon rejtélyes idegen csenget be hozzájuk. Mr. Steward (Frank Langella) különös ajánlattal áll elő: ha megnyomják egy titokzatos doboz nyomógombját, ezzel kioltják egy ismeretlen ember életét, viszont kapnak cserébe 1 millió dollárt adómentesen. Norma és Arthur eleinte megrettennek az ördögi felkéréstől, majd hosszas gyanakvás után megnyomják a gombot. A jutalmat is kézhez kapják, a lelkiismeret-furdalás és az ösztönös félelem azonban arra sarkallja őket, hogy kutakodjanak a titokzatos idegen után. Nem is sejtik, hogy egy steril "etikai kísérletnek" - amelynek gyökerei ködös messzeségbe nyúlnak - dróton rángatható bábjai. Hamarosan megtudják, hogy döntésükért súlyos árat kell fizetniük.
Na nem mintha nekünk nem kéne - a mozijegy árán felül még dühvel vegyes csalódással is tartozunk. De kezdjük a pozitívumokkal. Az első fél órát a rendező kellemes rutinnal építgeti. Élvezetes nézni a filléres gondokkal - és már-már Stephen Kinget idéző groteszk testi hibával (Diaz csonka lábfeje) - küszködő kisvárosi család fullasztó kötélhúzását a reggelizőasztalon pihenő doboz felett. Langella második eljövetelével váratlanul és zavaróan törik meg a gondosan megkonstruált enigma-dramaturgia. Kelly lazán félretolja a szolid hangütést, hogy megtekerje a ravasz thriller-hullámvasút csapját. Bizony, jön a baromi talányosnak szánt oknyomozási fázis, amelynek története egy rágógumi csomagoláson is elférne. Kelly érezhetően nem bír magával, és A káosz birodalma után itt is két kézzel hinti a nehezen (vagy sehogyan sem) követhető morzsákat ebben a merev, unalmas és érdektelen labirintusban. Lassan rájövünk, hogy ez egy hatalmas átverés. Jönnek a hagyományos meseszöveten átütni szándékozó vészjelek gálánsan: csoportos orrvérzések, meghibbant ismerősök, pofátlan ex-diák, majd a nagy megvilágosodás a könyvtárban.
Utóbbi szekvencia egyenesen A doboz mélypontja. Nem kapunk mást, mint a Sartre-i egzisztencialista filozófia frázisos és kicsontozott sűrítményét, bárgyú számmisztikát, és botrányos zsánerelemeket. Amikor James Mardsen a könyvtárban a középső víztömbön kíván átmasírozni, majd ezt követően békésen szuszogó felesége ölébe csöppen, makulátlan franciaágyukra (!), a szépen átejtett néző szinte visszasírja a Film+ egynémely bágyasztó hulladékfilmjét. Kelly szaggatott, zavaros történetmeséléssel és szürreális sci-fi elemekkel próbálja meg kiszúrni a szemünket, de mindezt olyan berozsdásodott és filléres eszköztárral csinálja, hogy még egy amatőr rendező is felvonná a szemöldökét. Mindennek tükrében a zárójelenet sem fogja túlságosan megdolgozni könnyzacskóinkat ? már csak azért sem, mert a dramaturgia addigra már úgy összehordta a dekódolhatatlan történéshalmazokat, hogy elfelejtünk a család sorsáért aggódni.
Cameron Diazra ezúttal - meglepő módon - nem lehet panaszunk: odaadóan alakítja az állásából elbocsátott, lábfej-protézis után sóvárgó, kisebbségi komplexussal sújtott családanyát, mellette James Mardsen is egészen hitelesen jeleníti meg a munkahelyi problémákba belefásult, ambiciózus NASA-dolgozót, de nem is kétséges, hogy Langella viszi a pálmát. Különös akcentusa, fáradt hangsúlyozása és hűvös eleganciája néhol igazi tekintélyt kölcsönöznek a fésületlenül hömpölygő képsoroknak. Kár, hogy maga a produkció ettől még erőtlen és bárgyú marad. Néhány bensőséges családi jelenet (Arthur merengve szemléli a partin magányosan táncoló feleségét; az esküvői tánc) persze időről időre hazug reményekkel hitegeti a nézőt, de ez édeskevés. Mi a tanulság? A nehezen dekódolható filmnyelvet csak stílussal lehet misztikus thrillerré konvertálni. Attól pedig, ha rendezés helyett a frissen kibányászott köldökszöszt morzsolgatjuk, nem fogunk varázsütésre David Lynch-csé válni.
