Nem szabadulhatunk többé tőle. Bekerül az ékes magyar Jókai típusú találkozások megfilmesítéseinek sorába, holott kerülhetett volna más minőségtárba is. Emiatt valahogy úgy érzem, hogy ezt a könyvet rendezni fogják még. Nem ennyire szépen, színesen, szecessziósan, pöstyénfürdősen, de van benne kibontható vászon elég.
A század elején játszódik és ettől azt hihetjük, hogy régebben rosszabb volt. Pedig ne legyenek illúzióink, csupa Jadviga szerű, férjekre nézve sértő létezésű nőszeméllyel és Ondriska féle jámbor baromnak tűnő férjekkel vagyunk körülvéve. Csak éppen nem csipkebugyogósokkal, selyemkötősökkel, nyalka bőgatyásokkal. De lehet, hogy most épp a nők jámborak és a férjek kegyetlenek.
Mindegy, a szereposztás dolgai sosem álltak jól ebben a világban. Valahogy minden áldozat megtalálja a gyilkosát és minden vérengző vadállat rátalál az ő csapdába esett, különbejáratú nyuszikájára. És ez így van rendjén, legalábbis dramaturgiailag. Közben meg mégis csak mindenki szenved és leginkább a saját önző rossz szellemeitől őrül meg. Nem ám a férje vagy a felesége miatt.
A film, ez utóbbi gondolat jegyében játszódik és emiatt is nagyon aktuális. Bár a visszaemlékezés gesztusa, a visszautalásos szerkezetre törekvés nincs meg benne, mint a regényben, - sőt nagyon is lineálisra szerkesztették a házasság történetet a könnyebb érthetőség kedvéért és, hogy a rendezőnő ne tévedjen el a flash backek erdejében, - mégis csak megragadott valami teljesen örökérvényűt egy igen bonyolult kapcsolatból. Különben miért is volna érdemes végigülni a három órát?
Talán még a szexért. Az idei filmszemlén a vérengzés helyett visszatért a vászonra a leleményes magyar dugás és ebben a Jadviga párnája bizony élen jár. Párnán, lepedőn, asztalon, fürdőben, elkeseredetten, vadul, lelkesen, szenvedélyesen. Tessék választani!
