1991

Jugoszlávia, a Joszip Broz Tito elvtárs kommunista partizánjai által összegründolt délszláv puzzle-állam ekkorra már darabjaira hullt. Szlovénia gyorsan (észak)nyugatra fordult és az osztrák mintájú jóléti gazdaságot kezdte el honosítani, sikerrel. Macedónia és Koszovó egyelőre szürcsölt még egyet a kávéjából és próbálta felfogni, mi is történt most, a két legerősebb hajdani tagköztársaság, Szerbia és Horvátország azonban azonnal egymásnak esett, Bosznia és Hercegovina, valamint Montenegró őszinte sajnálatára. Az okok a hajdani erős, de okosan szabadnak tetsző tekintélyuralmi rendszer által elnyomott nacionalista érzelmekben és vallási különbözőségekben keresendők elsősorban. Még nekünk, magyaroknak, akik itt élünk a közvetlen szomszédságban is nehéz felfogni, milyen mély sebek tépődtek fel ekkor, és ez milyen eszeveszett mészárlásokat okozott. Danis Tanovic, a boszniai születésű rendező elsöprő díjesővel bemutatkozó Senki földje című filmjében egyszer már felvázolta a brutális délszláv testvérháború koordinátarendszerét, akkor magának a háborúnak fekete-fehér viszonyrendszereire világított rá élesen. Legújabb, Cirkusz Kolumbia című mozijában ugyanennek a borzalomnak az érzelmi és kulturális hátterét mutatja meg, az előbbinél lényegesen könnyedebben, finomabban, de ugyanolyan érzékletesen.

Az első kép jelentősége

[img id=268781 instance=1 align=left img]Ahhoz, hogy egy film hitelesen szólhasson bármilyen témáról, mindenképpen személyesnek kell lennie, a nézőnek már az első kockától éreznie kell, hogy a film készítőjének valóban szívügye az elkövetkezendő másfél, két óra, s ezt feltétlenül meg is akarja osztani vele. A vérprofik ilyenkor bűbájhoz folyamodnak, százötvenszer átírt frappáns felütést terveznek, bevetnek CGI-t, tűzijátékot, ringlispílt, a zeneszerző végignyálazza a teljes zeneirodalmat a megfelelő téma ötletéért, az operatőr lenyűgözően komponál, azonban az igényesebb néző rögtön érzi az íróasztal szagát. Tanovic az első kockában nem mutat semmit a Cirkusz Kolumbiában, fekete blankot látunk. Csak egy jellegzetes "jugó" sláger szól, talán Jadranka Stojakovic énekel behízelgő hangon, diszkóalapokra – ismeri ezeket mindenki, aki a nyolcvanas években nyaralt valaha a "jugó" tengerparton. Aztán az első kockán ott a főszereplő, húsz év körüli fiú, Yassa márkájú csillagos tornagatyában, vörös Crvena Zvezda-mezben, helyben vagyunk. Alszik, ahogy Surda is húzta mindig a lóbőrt, és ahogy mindenki szundított a hajdani Jugoszlávia punnyadt álszabadságában. Majd, miután anyja veszekedve felkelti, kezet mos az ebédhez az asztalra készített ivóvizes kancsóból, majd ezt megfejelve, bele is iszik. Ebben a semmi kis jelenetben mégis azonnal a képben vagyunk, időben vagyunk, stílben vagyunk. A genius loci barátságosan beinvitál, kezdődik a film.

A borzalom születése

A továbbiakban is hasonló könnyedséggel mesél Tanovic, nyilvánvalóan pontos az irodalmi alap is: Ivica Dikic hasonló című regénye. A szerb-horvát polgárháború kirobbanásának előestéjén vagyunk, egy boszniai kisvárosban, ekkor a "senki földjén". Már új a polgármester "úr", de még a helyőrség parancsnoka őrnagy "elvtárs". Ide érkezik haza a húsz éve Németországban élő hajdani partizán, a város szülötte, Divko (Miki Manojlovic), csillogó Mercédeszen, fiatal vörös babával és egy fekete macskával. Divko megpróbálja újraépíteni életét, azonban a dolgok már végérvényesen megváltoztak s szülőföldje menthetetlenül rohan valami nagyon szörnyű felé. Ez az elképesztően dinamikus pillanat azonban mindenfajta pátosz nélkül, emberi, olykor vidám és bájos, máskor fájdalmas, de mindig életszerű, emberi pillanatokban jelenik meg. Tanovic nem karikíroz, mint egy generációval korábbi Kusturica és nem utazik elvont szimbólumrendszerekben, mint Makavejev, két generációval előtte. Tisztán és közérthetően mesél reális történeteket, hiteles és jól felépített karakterekről. Minden egyes jelenetet olyannak érzünk, amit akár mi is átélhettünk volna, ezek összefűzve azonban tűpontossággal ábrázolják a délszláv vérfürdő kirobbanását. Színészei, az emblematikus Manojlovicon kívül, például a mély és drámai alakítást nyújtó Mira Furlan (az exfeleség), vagy Boris Ler (a fiú), mindannyian a visszafogott, reális cselekményhez méltó természetességgel játszanak e remek, szórakoztató, de mégis tartalmas filmben, melynek a legapróbb részleteiben is fontos jelentések rejtőznek. Jaj, a macska – na, ő a filmben a vezérmotívum, amely búvópatakként vezet minket végig a filmen...

Kinek ajánljuk?
- Rádióamatőröknek.
- A könnyed szerelmes-filmek kedvelőinek, akiket azért nem zavar, ha közben komoly dolgokról is szó esik.
- Aakik szeretnének mindent tudni a délszláv-konfliktusról és szeretnék megérteni, mi vezethet normális embereket odáig, hogy gyerekkori barátokként egymás torkának ugorjanak.

Kinek nem?
- Akiket kizárólag szuperhősök, vámpírok vagy farkasemberek tudnak lázba hozni.
- Akiknek a "balkáni" pejoratív jelző.
- Horvát és szerb nacionalistáknak.

8/10