Fonyó Gergely filmje azon alkotások közé tartozik, melyekkel kapcsolatban kétségei merülnek fel a nézőnek, hogy a szemének, avagy a film erényeinek higgyen inkább. A Kelj fel Jancsi egy magyar film, magyar alkotókkal, a 31. Magyar Filmszemle fődíjával, a TV2 különdíjával. S mégis amerikai: a helyszínek, jórészt a szereplők is mind-mind amerikaiak. A rendező ugyanis 1991-ben elindult szerencsét próbálni Amerikába, s hat év múltán egy saját filmmel tért haza. Fonyó a szakmát nem iskolákban, hanem a gyakorlatban tanulta, itthon kameraasszisztens volt, Amerikában pedig néhány hollywoodi filmben volt segédoperatőr, többek között a nálunk is sikerrel vetített Közönséges bűnözőkben.
Eme tapasztalatok gyümölcse első filmje, a Kelj fel Jancsi, ami alkotói vonatkozásaiban sikernek tekinthető, ám kérdés, hogy a magyar közönség hogyan fogadja majd a magyaramerikai filmet. Ez a kettősség a jellegtelenség hordozója, mert noha a film helyszíne Venice Beach és környéke, s az amerikai élet attribútumai jelennek meg, a történetben ez nem bír jelentőséggel. S a rendező "magyarsága" sem mutatkozik meg, nincsenek a filmben olyan motívumok melyek egyediségről árulkodnának. A történet bárhol máshol is játszódhatna, s a történések bárki mással megeshetnének.
A (jórészt) amerikai szereplők egyetlen érdekessége, hogy nem a megszokott hazai arcokat látjuk, ez látszólag ismeretlent sejtet. S a film itt el is vész. Semmi többletet nem kap attól, hogy amerikai. Fel is tettem magamnak a kérdést, ha sikerült pénzt szerezni a filmhez (mintegy ötvenezer dollárt), miért nem itthon forgatták le? Magyar független film Los Angelesben? Kissé furcsa ez a hazai állapotokat nézve, de lehet, csak én vagyok kétkedő, s előbb utóbb behódol Hollywood.
A film egy retardált fiú történetét meséli el: hogyan éli hétköznapjait nagynénjével, hogyan jár játékból dolgozni, hogyan alakul a sorsa a nagynéni halála után. A fogyatékosokkal foglalkozó filmeknek nagy keletje van, s az amerikai filmipar ki is alakította archetípusait, amiről a film alkotói sem feledkeztek meg. Főhősünk Johnny elég ismerősen vigyorog és szorong, az őt alakító színész alakítása inkább buta mintsem kifejező, minduntalan a megszokott hülyegyerek jelmezbe bújik.
Nagynénjének alakítója sokkal kifinomultabb, a rezignált, az elmúlás küszöbén álló öregasszony megjelenése megragadóbb, mint a főszereplő fiúé, alakja sokkal inkább meghatározza a filmet. Amy Jo a diáklány, a fiú későbbi gyámja a kivetített szexualitás és szerelem tárgya, megmarad a kedvesen naiv szinten, amiből még néhány bensőséges jelenetben sem tud kitörni. A rocksztár talán az egyetlen - az előbbiekben általam hiányolt - magyaros vonás, ilyen figura nincs Amerikában, alakja kissé anakronisztikus, leginkább Johnny Hallidayre emlékeztet.
Ők a szereplői ennek a szedett-vedett dramaturgiájú, kissé közhelyes filmnek, mely inkább tekinthető, szárnypróbálgatásnak, ujjgyakorlatnak, mint akár a magyar, akár az amerikai film számára újat hozó alkotásnak. Inkább jó tévéjátéknak, mint játékfilmnek nevezném, s mindeme malőrjei ellenére is érdemes megnézni, mert összeállt egy csapat, akik ráadásul magyarok.
S ez érdem, ami most több a látványnál, ne higgyünk a szemünknek.
