Alapos étkezést, koffeinfogyasztást és "gatyafelkötést" javasolnék Lars von Trier 1988-as már bocsánat, de agymenése előtt. Nem sértésnek szánom, de felkészíteném mindazokat, akik vállalkoznak rá, hogy alámerüljenek az Epidemic mélységeibe. Mindezekkel együtt én korántsem teljességgel racionalizálható okokból talán az első trilógia valamennyi darabja közül éppen a Járványt kedvelem a leginkább.
Hogy miért? Talán mert ennek van leginkább humora és miközben szemcsés, színtelen, kézikamerázott képei első pillantásra dilettáns filmkészítőt sejtetnek a háttérben - épp az ellenkezőjéről van szó. A rókatekintetű Trier már ekkor ravasz mosollyal kacsintgat ki a nézőre (jobbik eset), vagy épp szórakoztatja saját magát (rosszabbik). Aki nem bírja elviselni a nyolcvanas évek európai posztmodern művészfilmeseinek egotripjét - amit valahol teljességgel meg tudok érteni - a legnagyobb jóindulattal javaslom, hogy maradjon nyugodtan távol a filmtől.
Mi viszont, akik szeretjük, ha néha hülyére vesznek bennünket és megveszünk némi korai szerzői önreflexióért - igen, mi kössük fel a gatyánkat. A négy évvel azelőtti A bűn lélektana szépelgő világa után Trier bekeményített. Filmes közeg, film a filmben: Niels és Lars - a Járvány forgatókönyvírói és rendezője - a film elején épp egy szkrtiptet próbálnak kiizzadni magukból, ám "A zsaru és a kurva" valahogy nem akar alakulni. Egy járvány ötlete ugrik be s az események máris mozgásba lendülnek, ám nem tudják, hogy mindeközben nekünk, nézők számára olyan, mintha filmeseink a valóságot írnák meg előre. A járvány ugyanis valóban közeleg. Aztán kitör.
Addigra már annyira elmerültünk a film szimpatikusan furcsa világában, hogy evidenciaként kezeljük a végső katasztrófát s katarzist (illetve, mint alternatíva: jókat nevetgélhetünk is rajta). Az mindenesetre biztos, hogy a filmalkotói gondolkozásba, gyötrelmekbe, elsősorban Lars von Trier agyába vethetünk bepillantást. Aki pedig jól ismeri Lars von Triert, az máris mosolyog ezen a naiv állításon - hiszen korántsem ilyen egyszerű történet ez. És hogy milyen, mégis - minél tovább elmélkedünk rajta, felteszem, rendezőnk annál inkább célját érte általa. Azért csak módjával persze azzal az elmélkedéssel...
