A folytatás mindig gyanús. Jól sikerült filmeké pláne. Jól sikerült filmek még jobban sikerült folytatásának a folytatásánál pedig csak a szederillatú plüssmacik gyanúsabbak. De róluk később. E nagyfokú bizalmatlanság oka az, hogy el nem tudjuk képzelni, mi újat lehet még mondani egy szép kereken elmesélt, annak rendje és módja szerint lezárt történet szimpatikus szereplőiről - a folytatások (ill. remake-ek) túlnyomó többségének alkotóit láthatóan ugyanez a probléma kínozza. De a Toystory 3 esetében nincs mitől félni: bár a főszerepekben ugyanazok a már jól ismert játékok domborítanak, mint az első két epizódban (naná, majd lecserélik Woody seriffet vagy a minden felett kánonban örvendező űrmanókat!), nyomát sem észlelni annak, hogy épp az eredeti mese bőrrétegeit nyúzgálnák lefele a készítők. Pedig nagy újdonság nincs a korábbi részekhez képest, kedves kis barátaink élete továbbra is a "játszanak velem - örülök / nem játszanak velem - nem örülök" érzelmi tengely mentén csordogál. Azaz valami mégiscsak megváltozott, pontosabban bekövetkezett az, amitől a 15 éve bemutatott első rész óta parázott az egész játéksereglet: gazdájuk, Andy felnőtt. És ha ez nem lenne elég baj, a régóta hanyagolt és ezért különféle neurotikus zavarok tüneteit halványan produkáló játékok egy szerencsétlen véletlen folytán elkeverednek otthonról, s egy brutális helyen kötnek ki. Itt gonosz, sikoltozó kis rémek tépik, szaggatják, ütik őket napestig, éjszakáikat pedig a már említett, minden pihesége, puhasága és szederillata ellenére kifejezetten megátalkodott mackó teljhatalma alatt működő rezsim celláiban töltik. Szóval az van, hogy leadták őket egy óvodában, ahol egy megkeseredett, játékgyűlölő medve a főnök. Öröm az ürömben (legalábbis nekünk), hogy a pokoli játszóházban egy nagy rakás új játék (többek között a kisebbségi komplexustól és ruhamániától űzött Ken baba, a szociopata cintányéros majom vagy a shakespeare-i hajlamokkal megáldott sün) is feltűnik, akik nagyszerű és mindig pont időben érkező poénokkal operálnak. A sok-sok verbális és vizuális humorkodás között meg ott figyel a (korábbi epizódokban is jelzett) főprobléma, a feleslegessé válás fájdalma, s a bizonytalan jövő kiváltotta szorongás, amit a komputer animálta lények átérezhetőbben adnak elő sok, hasonló tematikában mozgó hús-vér kollégájuknál.
Az pedig, hogy a legfrissebb kalandokat három dimenzióban adják, éppúgy csak egy élményfokozó részlet, mint a széria nyitódarabjának (ami az első teljesen számítógéppel megalkotott egész estés film) széles körben ünnepelt technológiai újítása volt.
