Bozsik Yvette mégiscsak táncol, és - ahogy egyszer nyilatkozott - haláláig táncosnő marad. A megfagyott mozdulatok, a bebetonozott lábak ideje, úgy tűnik, nála lejárt. A kortárs tánc anti-csárdáskirálynője a démoni tüzet, a lázas álmokat most is meglehetősen zabolázott mozgásrendszerben bontja ki ugyan, de virulnak a mozdulatok. A Bozsik Yvette Társulat Strindberg Júlia kisasszony című drámájának egy valódi XXI. századi átdolgozását készítette el. Mégpedig úgy, hogy a hatalom és a vágyak bonyolult lelki viszonyának eredetileg naturális, rideg és befelé forduló krónikáját meghökkentő módon a szexualitás vad drámájává koreografálta át. Most sikeresebben betekinthettünk a fékezhetetlen libidó, a birtoklási vágy, a veszteségek elviselni nem tudásának kicsi, sötét poklába, mintha egy pszichiáter ócskapiac szagú díványán tettük volna - megjegyzem, jóval több pénzért - ugyanezt.
Konstruktív és expresszív adaptáció, ami nem mondható el például Mike Figgis idevonatkozó kalandfilmjéről. A tánc ez esetben tort ült a film felett. Az 1888-ban írt darab ugyanis attól függetlenül, hogy matuzsálemi korú, nem színes és szélesvásznú klasszikus, hanem modern dráma; azaz egyetlen, röviden kifejthető konfliktusra épül. A gazdag grófnő története, aki kikezd apja épp házasodni készülő inasával, valójában nem látható, csak a pőre, legallyazott dialógusok hordozzák a brutális vonzásokat és taszításokat. Bozsiknak sikerült táncdarabbá alakítania a nő és férfi közötti évezredes, idióta állóháborút. Egyébként ez mindig is sikerült neki.
A főszerepre egy remek londoni táncosnőt (Samantha Kettle) hívott meg, de a zavaró tényezőt, a figyelmeztető menyasszonyt kivéve mindenkiből kettő van a színpadon, és ez egyébként a humor forrása is, aminek Strindbergnél ugye nyoma sincs. Miss Julie másik énjét Bozsik alakítja. Anya nevelte Júliát is, férfigyűlölő, domináns anya, ezért, bár vonzódik a másik nemhez, előszeretettel uralkodik a partnerén. Irtózik a szextől, mégis szívesen játssza el a szexőrült kokott szerepét. Strindberget nőgyűlölő drámaíróként ismeri az utókor, pedig csak rettegett a nőktől, és ezt a darabot látva úgy tűnik, minden oka meg is volt rá. A női emancipáció legkeményebb útja Júlia kisasszonyé. Bozsik vitathatatlan érdeme, hogy a nem is olyan rég megtalált érzékét a groteszkhez nem veszítette el. Így, bár a boldog vég elmarad, fel tudja lazítani az élet és a szex kegyetlenségére vonatkozó pontos kérdéseket. A zenét egy svájci zeneszerző, Jan Philip Herithie komponálta. Erősen rásegített, hogy a történet igazán mai legyen.
