Ha lesz majd egyszer egy csilivili parti, ahová Martin Scorsese összes filmjének mindahány figuráját meghívják, akkor szeretnénk kérni a szervezőket, hogy Hugo Cabret-nak és barátainak különtermet és védőőrizetet legyenek szívesek biztosítani. Nem csupán azért, mert a húszas évek végének Párizsában tüsténkedő felnőtteket, gyerekeket és kutyákat szeretnénk megóvni az esetleges lábszártörésektől, fejlövésektől és ujjlevágásoktól, hanem mert félő, hogy Hugónak és játszópajtásainak nem sok közös témája lenne a javarészt pitiáner gengszterekből, szánalmas hamiskártyásokból, korrupt zsarukból és szívtelen stricikből verbuválódott társasággal. Persze elképzelhető, hogy a lepukkant kaszinók és a sötét sikátorok népe kimondottan rajong a némafilmekért, hogy a maffiózók két vendetta között Keaton és Chaplin legmókásabb gegjeinek felidézésével szórakoztatják egymást, vagy hogy egyes bepöccent taxisofőrök remegő kézzel kérnének autogramot Georges Méliès-től, ha alkalmuk nyílna találkozni Hugo barátjával, a filmművészet vad fantáziával megáldott pionírjával.
S hogy örülne még a drogos prostik és a börtönviselt kismenők elismerésének is szegény Papa Georges, aki történetünk kezdetén megkeseredett öregemberként árusítja kacatjait a Montparnasse pályaudvar egyik aprócska trafikjában. Ekkorra a mágusból lett filmrendezőt és az ő víz alatti, ég feletti, álombéli világokban játszódó, kézzel festett és egyedi trükkökkel turbózott filmjeit már rég elfeledte a hálátlan utókor. Nem csoda, hogy a számos alapvető (és ma is használatos) filmes trükköt kifundáló exdirektor a játékidő nagy részében meglehetősen morcos – a szokásához híven zseniális Ben Kingsley egyetlen szemvillanásában benne van minden, ami a bukás, a harag és a szégyen tárgykörében elmondható. Mivel azonban egy mesekönyvből készült mesefilmmel állunk szemben, senki se higgye, hogy Méliès búja nem lesz elűzve – ebben jut komoly szerep történetünk kistestű hősének, a mindennapjait elárvult megélhetési bűnözőként tengető Hugo Cabret-nak és az ő nagy titkának.
A tizenegy Oscar-jelöléséből öt (technikai) díjat begyűjtő film az igen jól sikerült látványelemek mellett (személyes kedvenceink a sellők, sárkányok és űrutazók képében megelevenedő rajzok) kedves történetének és szeretetre méltó figuráinak köszönheti, hogy távolról sem nevezhető a véres leszámolásokba és cifra káromkodásokba beleőszült mester kissé röhejes pályamódosító próbálkozásának. A filmművészet hőskora előtti kalaplengetéssel átszőtt mese a Scorsese-életmű nehézsúlyú versenyzői között is maximálisan megállja a helyét, sőt egyesek fölött kiütéssel győz.
