Ebben a melegben a hideget még nézni is jó, különösen ha az a skandináv vígjáték formájában kerül terítékünkre. Aki pedig ezelőtt nem volt jártas a curling világában, az a fejtágítás legkellemesebb módján ismerkedhet meg vele.
A film első öt percéből megtudjuk az előzményeket, miszerint főszereplőnk Truls Paulsen (Atle Antonsen), Norvégia vezető curling csapatának kapitánya, megszállottan sok jelentőséget tulajdonított a millimétereknek játék közben, magyarán megőrült. A történet tíz év múlva folytatódik, amikor kiszabadul a diliházból és felesége gyámságára bízva újra megpróbál beilleszkedni a társadalomba. Ám mikor kiderül, hogy életének legfontosabb szereplője, mentora és edzője akkora Marlboro-man, hogy egy új tüdőre van szüksége, újra összecsődíti a régi csapatot.
A történet nem újdonság, a tipikus vesztes-győztes sémára épül: az ellenséges csapat nem csak a pályán, de az életben is rivalizál Trulsékkal. Itt nagyjából el is érkeztünk a film erősségéhez, a karakterekhez. Szépen lassan kiderül, hogy nem csak Truls bolond, hanem mindenkinek van valami stiklije, amitől szerethetővé válik. Az összes szereplő megszállottja valaminek, kutyájának, madárlesésnek vagy a nőknek. Ezek közül személyes kedvencem Espen (Jan Saelid), aki a piacon létező összes párnát felvásárolja, matracot cserél, sőt esténként még az üvegekkel csörömpölő törpét is lehordja, hogy megtalálja a tökéletes kikapcsolódás receptjét.
Ami a film erőssége, az a gyengesége is, hiszen egy-két karakter túlságosan karikaturisztikussá és így inkább blőddé, mint hihetővé válik. Ráadásul pont hozzájuk társulnak az olyan lejárt poénok(?), mint a viccesen kigyulladó haj, amit az összes ezután készülő filmből kitiltanék. A film sok slapstick jelenetre épül, amiből egy-kettő kínosan hosszúra lett nyújtva, gondolok itt a lélegeztető maszk és a szemüveg összeférhetetlenségéről szóló részre. Ehhez képest kifejezetten meglepő és a film javára írandó, hogy senki nem taknyol el viccesen a jeges pályán.
Ha már jeges pálya, a curling van annyira karakteres sport, hogy itt is megemlékezzünk róla. Talán ma már itthon is ismert ez a Skóciából eredő sportág, ahol köveket kell egy bizonyos ponthoz minél közelebb juttatni a jégen, amibe sepregető emberek is besegítenek. Fel van tehát adva a lecke a vágónak, hogy izgalmas, a sport feszültségét bemutató snitteket kapjunk, amibe a film belebukik és maradnak a premier plánok a köpködő sportolókról, akik azt ordibálják, hogy "Söpörj!". Az pedig már valóban túlzás, hogy a nyálfröcsögés aligha ízléses momentumát minden szereplővel megcsodálhatjuk.
A főszereplő/társíró Antonsen és a filmet rendező Ole Endersen előtt nem ismeretlen terep a komédia, hiszen együtt vettek részt több sikeres norvég tv-sorozat elkészítésében. Endersennek ez az első nagyjátékfilmje és ennek tudom be, hogy semmit nem akart kihagyni, sajnos a vége főcím utáni erőltetett kimaradt jeleneteket, bakikat sem. E nélkül a film egy kerek egész, viszonylag mókás szereplőkkel és szituációkkal, ami helyenként már sok, de azért hamar visszatalál a helyes útra.
Értékelés: 6/10
