Kétség sem férhet Srdan Dragojevic rendező jó szándékához. Ká Európában, a Balkánhoz közel rettentően fontos tudatosítani, hogy a melegeket is megilleti a méltósághoz és a boldogsághoz való jog, és a másság "engedélyezése" nem privilégium, hanem a lehető legtermészetesebb valami.
Olyan, mintha valaki büszkén ragaszkodna szőkeségéhez vagy barnaságához. Csakhogy vajon mi a különbség a rossz és a jó ideológia jegyében fogant alkotások között? Egyáltalán van különbség az előjelen kívül? Hiszen voltaképpen mindkettő propaganda. Mindkettő felment a gondolkodás alól, zsigerileg hat az érzelmeinkre, és tálcán kínálja a lecsupaszított üzenetet. Esélyünk sincs az elkalandozásra.
A művészet ellenben önálló, szabálytalan, erőfeszítésre serkentő alkotásokban próbálja tető alá hozni ugyanezt. Van üzenet, csak nem lóg ki. Nem ragasztja a homlokunkra. Dragojevic vígjátéka sajnos itt téved nagyot. Mintha nem bízna abban, hogy kevesebb szájbarágás esetén is értenénk, mit akar.
Történik, hogy Belgrádban a melegek szeretnék megrendezni az első Büszkeség Menetét, ám teljes elutasításba ütköznek: senki sincs, aki biztosítaná a rendezvényt a forrongó gyűlölettel szemben. Végül néhány vargabetű után a homofób háborús veteránnál, Citromnál kötnek ki, aki némi kompromisszum árán (a főaktivista cserébe megrendezi az esküvőjét) vállalja: őrző-védő cégének emberei megvédik az aktivistákat. Csakhogy kiderül, a volt katonák, aki eddig követték a főnököt mindenféle zűrös és kilátástalan helyzetbe, erről hallani sem akarnak.
A régi recept kerülne itt elő tehát, szélsőségek ütközése, a kisrealizmus adna randevút a habos mesének, ezt hintenék meg csipetnyi road movieval, álwesternnel és harsánynak szánt humorral. Csakhogy a Pride nem elég fergeteges, nincs benne Kusturica okos elvonatkoztatása, őrült kuszasága, bizonyos szempontból egyszerű, mint a faék. Ráadásul meglehetősen körülményes, túlbeszélt (majdhogynem két órán át adja elő azt, ami már az első percekben világos), és poénjait is a filmipar ócskatelepéről szervírozza. (Rém idegesítő például, hogy melegeket csak eltartott kisujjal képzelnek el, mintha ez a homoszexualitás leválaszthatatlan tulajdonsága lenne. S ha már guberálnak, akkor talán érdemes lett volna az Őrült nők ketrece körül keresgélni.) Talán rá lehetne fogni a színészekre a felesleges ripacskodást, a kétdimenziós helyzeteket, a papírízű tragikomédiát, de a Pride tipikusan az a film, melynek sorsa már a forgatókönyvnél eldőlt. A túl szűkre szabott, egyértelmű jelenetek nem adnak túl sok mozgásteret a karaktereknek. Sem az aranyszívű veteránnak (Nikola Kojo), sem a csetlő-botló, pufiságával kétszeresen is hátrányos helyzetű állatorvosnak (Milos Samolov), sem az első snittől a mártíromságra készülő aktivistának (Goran Jevtic), vagy a vérbő, a szálakat hátulról mozgató menyasszonynak (Hristina Popovic).
A Pride igazából esti mese. Az édes alvást megelőző tanulságos történet, amelyben mindenki megbékél mindenkivel, egy füst alatt enyhítik Jugoszlávia szétesésének traumáit is, hiszen vállvetve küzd majd egymással csetnik és usztasa, bosnyák és albán, hogy a közösen gyűlölt buzikat megvédjék. Merthogy igazából ez is van olyan férfias, mint bőrfejűként laposra verni őket.
Talán csak az a baj, hogy egy izzadságszagú, ostobán szívszaggató film épp azokat nem fogja meggyőzni, akik ingadoznak elfogadás és elutasítás között. Akik egyik oldal mellett sem találnak használható érveket. Azért sem, mert nem kérdéseket fogalmaz meg, hanem előre gyártott válaszokat csomagol be ájtatos arccal. Mintha a Jehova tanúi állnának az ajtónk előtt. Lehet, hogy igazuk van, csak hagyjanak békén.
