Komcsizni jó, szerintem régen jobb volt, de aki régen nem tudott (például életkori okokból) komcsizni, miért is maradna ki a mókából, hisz' egy egészséges komcsizáshoz nem kell más, mint... Mi is? Nem kell semmi. Ha azt mondom, hogy így lehettek ezzel e filmmű alkotói is, bizonyára igazságtalan vagyok, de nem járok nagyon messze a valóságtól.

Film ilyen startot nem vett még Magyarországon, gyenge teste lett a - momentán alapjáraton is kihívások elé néző - sajtószabadság szakítópróbája. Honfiak és honatyák állottak ki érette, miszerint életüket és vérüket a nyilvánosságért (speciel ugyanők szavazzák meg mostanság épp a lap egyéb részein jellemzett médiatörvényeket is - nekik se könnyű, úgy-e). Hogy gerillamarketing volt, vagy a szokvány magyar hülyeség, alighanem mindegy: ügy lett, hogy a Biszku Béláról szóló dokumentumfilm a széles nyilvánosság elé kerüljön. S lám, győzött a nagy harc, elballagtam a moziba, és láthattam. Ki vagyok vele segítve: a Bűn és büntetlenség újabb ékes bizonyítéka annak, hogy Magyarországon a történelem a történettudomány magánügye volt és marad is az idők végezetéig, legalábbis, ami a populáris hordozók képességeiből s szándékaiból eleddig kitellett, nem tűnik komoly (befogadói) lehetőségnek (tiszt. kiv.).

Adott esetben például rögtön azért, mert e film nem is annyira Biszku Béláról szól, mint inkább az alkotópárosról, s miután már művük elején pontosan meghatározzák pozíciójukat (valami ilyen szöveggel, hogy ki él még közülük, Marosán? Apró Antal?), nos tényleg egy élő, mozgó Biszku Bélára lett szükség. És akkor megette a fene az egészet, ha már Biszku Bélában kell bíznunk, hogy ő - magától! - mondani fog valamit. Mert az ugyanis nem kérdés, hogy megbánta-e. Nem - na és? Igen - na és? Egyébként mit gondolnak, megbánta? Na ugye, még a poén is kiszámítható előre. Ráadásul bármit mond, akkor is hazudik.

Mégis e mérsékelten ígéretes kezdet után, ha nem is rögtön, de a végére nekiizgalmasodik a móka. Ám addig rengeteg önfényen és közhelyen kell átvágnunk. A művészek gépi erővel haladnak alanyuk szülőfaluja felé, a nagy terv, hogy kamu falugyűlést szerveznek a porfészek nagy szülöttének, valami dettó kamu antológia kapcsán, ami a település (Márokpapi) történetét örökítené az utókorra. Megérkeznek, s kérdezgetik a fiatalkorúakat, hogy tudják-e, ki volt a Biszku Béla? Biztos valami rokona a Biszku Tibinek, de hogy miniszter lenne, arról hallottak volna. Nem csoda, hogy az igazság fékezhetetlen kutatói eltalálnak a kocsmába is, hátha ott okosabbak az emberek. Mit akartak vajon igazából megtudni? Hogy hogy múlik el a világ dicsősége?

Ennél már tényleg csak jobb lehet a veterán fellépése, nos, nem sokkal. A máig is közhasználatú "1989 óta hallgató Biszku" képe egy pillanat alatt hullik cserepeire (és ez tagadhatatlanul e film érdeme), hisz az agg, mint akibe leküldtek egy húszast, úgy mondja a magáét. Nem arról van tehát szó, hogy Biszku nem mondta volna, hanem inkább arról, hogy nem kérdezték, aminek ugye minimum két oka lehet:
1. nem érdekelt a mondandója senkit,
2. Magyarországon elmaradt a számonkérés.
Ugyan a kettes pont tényállítást tartalmaz, de annyira abszurd e tény, hogy nyilvánvalóan maga Biszku Béla sem számolt vele, mondataiból az tetszik ki, hogy készült valamiféle számonkérésre.
Ezt a lusztrációs históriát már nem lehet visszacsinálni, legfeljebb újabb utcákat lehet elnevezni a zsebében borítékokkal virtuózkodó Antall Józsefről, és valaki a korona mellé bevihetné a parlamentbe híres forradalomra vonatkozó aranyköpését is. És innentől nem lehet többet a filmet készítő fiatalemberek szemére hányni, hogy mennyire szemtelenül felkészületlenek voltak, a komcsik egyes lépéseinek vagy éppenséggel egész művének tekintetében, mert ez ugyan szent igaz, de az elmúlt húsz évet annyira kenik-vágják, hogy az új keretet ad az egész filmnek. A kenés-vágást persze most se tárgyi ismeretek szintjén értsék, inkább úgy pontos, hogy a vérükben van, azonosak vele, a képükön hordják.

Ilyenformán megtörténik a csoda, és egyben az 1-es pontunk napnál világosabb bizonyítása is - kezdjük evvel. Igen, az nagyon is valóságos opció, hogy nem érdekelt senkit Biszku Béla mondandója, miért érdekelt volna? Hazugságoktól nem lesz okosabb az ember, még a történettudomány sem. Hogy mit reszelt ki Biszku Béla agya az azóta eltelt időszakban az ötvenhat utáni megtorlásokról, amiben az egyik közepesen fő macher volt, vagy egyáltalán a komcsi (itt: létező szocializmus, ott: szocializmust építő hazánk) egész miskulanciájáról, nos, az minden körülmények között teljességgel irreleváns. Pláne mondjuk egy nagy közfigyelmet lázban tartó tárgyaláson is, amit e megroggyant elme feltehetően vizionálhatott magának, amikor mondatait nehéz kézzel, megátalkodottan barkácsolta (tán még a CNN is eljön).

Nem, nem jött el a CNN, nincsen az ügyben annak semmi dolga, meg a tisztelt bíróságnak sincsen, meg immár senkinek. De eljött két piros orrú bohóc, hoztak magukkal egy harmadik piros orrot is, amit gyorsan ráhúztak a bácsi orrára, oszt' édes hármasban elkezdték vicces gesztusokkal fenékbe rugdosni egymást. Hogy az alkotók nem erre készültek? Hogy ők egy leleplező dokumentumfilmet akartak csinálni? Arról most beszélünk utoljára, nem sikerült. Nem sikerülhetett, nem is csak a felkészültségük bűnös hiánya, de a kései nevezés miatt sem. Az egyik "riporter" a végén bevallja Béla bácsinak, hogy milyen jólesett volna, ha ebben a filmben kér bocsánatot, s bánja meg bűneit. Ugyan, mire mennénk vele.

Amit Skrabski Fruzsina és Novák Tamás alapjáraton méltatlan hozzáállásukkal, gyerünk komcsizni, összehoztak, voltaképpen az egyetlen lehetséges és érvényes populáris prezentációja ma már Biszku Béla többszörösen szégyentelen személyének. Csörgősipkás paprikajancsik handabandázásává filmezték Biszku Béla évek alatt gondosan összerótt védőbeszédét: nincs is nemesebb az utókor - önfeledt, de inkább önkéntelen - ítéleténél.