Délutáni vetítésen tudtam beülni rá, rajtam kívül egy néző váltott jegyet az előadásra. Pedig Pusoma Dénes kálváriáját megörökítő mozi ennél sokkal többet érdemelne.
Bevallom némi félelemmell ültem be Ragályi Elemér új filmjére, ebben közrejátszott korábbi rendezői műve, a Csudafilm, és a gyilkosság miatt ártatlanul elítélt férfi témája is eléggé érzékeny, elég, ha azt nézzük, hányan próbálkoztak jogi show műsort összeeszkábálni a kereskedelmi és királyi adókon, és minden kísérlet kudarcba fulladt. A tárgyalóterem csak az angolszász filmekben hálás téma, nálunk bírósági csatákra alapozni egy filmet biztos bukás. Ugyanis a jogrendszerünkben nincsenek izgalmas csatározások a felek között, kizárólag unalmas monológok, korlátozott kérdezési lehetőséggel. És az igazság sebezhetősége a rendszer hallgatólagosan elfogadott szerves része.
Ha kell a rendőrség az ügyészséggel karöltve tálcán kínálják a "megoldott" ügyeket, ügyesen csoportosítva a papírokat, amelyet a bírók 95 százalákban elfogadnak, elég megnézni az ügyészség által annyiszor hivatkozott a váderedményességi mutatót, hiszen az egész eljárás lényege valójában a papíralapon, sajátos nyelven folytatott irányított kommunikáció. A statisztika mindenhatósága előbbre való, mint a tényleges igazság.
Ebbe a világba piszkált bele az egyik forgatókönyvíró, Magyar Elemér ügyvéd, aki jól ismeri az igazságszolgáltatás minden fonákságát. Először azt hittem, az ügyvédi közreműködés a film rovására megy, tartottam az erőltetett párbeszédektől, a szakemberek által is nem ritkán nehezen értelmezhető jogi nyelvezettől. De nem, a jogászi szakértelem jót tett a filmnek. A börtön olyan, mint egy börtön, nem követi az unalmas börtönfilm kliséket, a tárgyalóterem meg tényleg tárgyalóterem. És a bíróság folyosóján felvett-megrendezett közjátékok is, bármennyire megmosolyogtatóak, valójában mindennaposak egy büntetőügyeket tárgyaló bíróság épületében, tessék csak betévedni a legnagyobb törvénykezési gyár, a Pesti Központi Kerületi Bíróság harmadik emeleti labirintusába egy átlagos hétköznapi délelőtt.
Nem emlékszem, hogy magyar bírósági tárgyalás ilyen életszerűen szerepelt volna-e már filmvásznon. Bármennyire megdöbbentő, a bírók, az ügyészek és az ügyvédek nagy része pontosan úgy viselkedik munkájuk során az életben, mint a filmben. Annál, hogy az igazságszolgáltatás résztvevői többnyire azt hiszik, az általuk használt sajátos nyelvet mindenki érti, csak a nemritkán gőgbe csapó tévedhetetlenségükbe vetett hitük a riasztóbb. Ugyan milyen eséllyel boldogulhat egy gyakorlatilag funkcionális analfabéta vádlott velük szemben? Gyakorlatilag semmilyennel, mint ahogy a filmben is láthattuk. Szakmai körökben nem titok, hogy sokkal megalázóbb módszerek is szerepelnek a rendőrségi nyomozók eszköztárában a beismerő vallomás kicsikarására, mint amit a film szemérmesen bemutat.
Ha valakit nem érdekel a tárgyalótermek világa - bár egy régi ügyvéd mondás szerint fél lábbal mindenki a börtönben van, az igazságszolgáltatás karmaiba kerülni épp olyan reális kockázat, mint mondjuk súlyosan megbetegedni -, akkor a színészi játékért érdemes beülni a filmre. Bár az álomképjelenetek néhol erőltetettek, a főszereplő Nagypál Gábor cellatársa, Csuja Imre elviszi a hátán a filmet.
