Gore Verbinski és Johnny Depp összegyúrta a Félelem és reszketés Las Vegasbant a Karib-tenger kalózaival és a Dollár-trilógiával, de a Rango pszichedelikus westernparódia helyett csak egy közepes Disney-tanmese lett, büfögéssel és kínos szóviccekkel.
Gore Verbinski gyógyíthatatlan westernrajongó: a Karib-tenger kalózai-filmekben Johnny Depp mexican standoff kardpárbajt vívott Will-lel és Norringtonnal, majd anakronisztikus vadnyugati zenére nézett farkasszemet a lavórban álldogáló Davy Jones-szal. Verbinskit a Karib-tenger kalózai 4-ből már kihagyták (állítólag a BioShock-mozifilmet választotta a kalózosdi helyett, a víz alatti retrósci-fi viszont azóta sem készült el), de a westernmániája és Johnny Depp zsenialitása köré felépíthetett egy 3D-szemüveg nélkül is szórakoztató rajzfilmet.
A sztori röveiden: Lars, a nagyvárosból kisvárosba keveredő terráriumszökevény kaméleon (eredeti hangja: Johnny Depp) rájön, hogy ha Rangónak hazudja magát, új életet kezdhet a kaktuszok és dögkeselyűk országában. Miután véletlenül megöli a békés állatokat terrorizáló, a trailerben is látható sast, a szőrös-tollas cowboyvilág hőse lesz, sheriffként viszont hamarosan rá kell döbbennie: a Mojave sivatag lakóit egyáltalán nem érdekli az arany, viszont egy korty vízért is képesek ölni.
Az első másodperctől egyértelmű, hogy Depp az egész rajzfilmparádé egyszemélyes hajtómotorja. A főszereplő kaméleon pont olyan kanyarodó nyakú, hawaii inges, hallucináló szmóker paragép, mint amilyen ő volt a Félelem és reszketés Las Vegasban-ban. Ezt a színész megfejelte még a rutinból hozott Jack Sparrow-allűrrel, azaz kapunk egy mókás hőst, aki a legváratlanabb helyzetekben kezd el Humphrey Bogart-hangon macsóskodni, vagy épp fejhangon visítani és körbe-körbe rohangálni.
A szerethető főszereplő mögé felhúzott vadnyugati díszlet is tökéletes. A Rango név már eleve utalás Sergio Corbucci marcona hősére, Djangóra (Franco Nero) és egy 60-as évekbeli sorozatra, de felbukkan itt az elégedetten vigyorgó koporsókészítőtől A jó, a rossz és a csúf Clint Eastwoodján át a csörgőkígyóvá változott Lee Van Cleefig mindenki, aki klasszikus szereplőnek számít a western zsánerben. Verbinski és az animátorcsapat briliánsan varázsolta rosszarcú kocsmatöltelékekké a Dreamworks-mesék aranyos plüssállatait: öröm nézni, ahogy félfülű nyúlbanditák és sáros pikkelyű, izzadó krokodilok vívnak pisztolypárbajt a kisváros főterén Morricone-dallamokra, miközben a háttérben elsuhan egy ördögszekér.
Sajnos a forgatókönyvírók, Verbinski, John Logan és James Ward Byrkit nem vitték következetesen végig a rajzfilmbe oltott western ötletét. A felnőtt nézők kedvéért túlságosan sok filmes utalást és drogos poént zsúfoltak a Rangóba, miközben a történet egy másodpercre sem képes túllépni a Disney-mesék legbosszantóbb kliséin: a nyápic lúzerből is lehet hős; ne akarj másvalaki lenni, mindig add saját magad; sose ítélj a külső alapján; a vadnyugati telekspekulánsok mind gonosz emberek; a szerelem nem ismer bőrszínt, és egyéb közhelyek.
Hogy a sok Félelem és reszketés-párhuzam alatt mégse unatkozzon a taknyos kölyök, a készítők lejárt szavatosságú fingós-büfögős poénokkal is teleszórták a filmet. Gyakorló szülőktől kérdezem: végig kellett már ülniük olyan mesét, amiben a tábortűz mellett heverésző, bundás cowboyok részletekbe menően elemezgetik, mi mindent öklendeztek vissza és szartak ki legutóbb? És ez még semmi: amikor már azt hinnénk, a denevéreken ülő, géppuskás vakondbanda (a Gatling ugye a spagettiwesternek kötelező kelléke) Wagnert gitározó poénját nem lehet alulmúlni, a főhős hirtelen elkezd női ruhában balettozni. A szinkronos verziót pedig ezúttal sem úszhatjuk meg agyzsibbasztó szóviccek nélkül, az indián mellékszereplő természetesen ipiapacs, a Dust nevű porfészek lakói pedig következetesen porgártársnak szólítják egymást.
A Rango, ha csak a díszleteit nézzük, ahol az állatok kocsmája egy régi olajoskanna, az elrabolt társzekér pedig egy kerekekre szerelt, irodai vizesballon, zseniális animációs film. De sajnos Verbinskiék beleszaladtak a kikacsintós poénokra építkező mesék szokásos hibájába: a kicsiknek semmit sem mond a ponchós Clint Eastwood és a színes pszichotrip, a nagyok viszont kínosan feszengenek a klotyópapírral menekülős, tüzet büfögős, debil jeleneteknél. Johnny Depp az Alice Csodaországban és Az utazó után harmadszorra is mellélőtt (6/10).
