Az időutazással csak a bajok vannak, egyrészt, mert nem létezik, másrészt, mert igen, és ha a két tényállás egyszerre forog fenn, például még nincs, de majd lesz, és a majd leszből folyamatos az átjárás a még nincsbe, akkor a hajóskapitányt Bruce Willisnek hívják. Vagy mégsem. Arra szeretnénk csak kilyukadni, hogy aki időutazósat játszik, annak rendkívül magabiztosan kell a filmjét működtetnie, hogy a logikára járó fejekben csak azután essen szét a felépítmény, hogy a fejek a mozitól már messze járnak. Arra az esetre pedig, ha szétesik, márpedig mindig szétesik, érdemes ezt-azt (egy kis dráma itt, emberforma karakterek ott) bekészíteni. Csak azért, hogy ha felszáll a köd, ne érezze magát oly magára hagyatva az ember.
Rian Johnsonnak majdnem összejött egy film, ami jó hír, sőt kisebbfajta csoda ebben az idővel babráló műfajban. Johnson flottul prezentálja a maga világrendjét, ezt a beárazva olcsó, de kinézetre épp eléggé látványos jövőt, olyan flottul, hogy amikor az éltes Willisre végre (hisz' ez kampányilag ellőtt poén) fegyvert emel ifjonti énje (a Willist játszó Willisszel a Willisre maszkírozott Joseph Gordon-Levitt néz farkasszemet), nemhogy nem fullad röhejbe a jelenet, hanem szépen illeszkedik a dolgok Johnson által meghekkelt menetébe. A dolgok menetén is csak ezután kezdenek kiütközni a sci-fi-író gyötrelmei, akinek mindenképp el kell juttatnia a két Willist arra a kívánatos magaslati pontra, ahonnan a szebb jövő vagy egy elfogadható befejezés jól látható. Ez sok és fölösleges logisztikájába kerül Johnsonnak, de nincs mit a szemére vetni: megteremtette a kétwillises filmet, hozott anyagból pedig felépített egy eredetinek ható, noha ezerszer látott világot. Az írói rafinéria megvan, a látványvilág nemkülönben, és a világépítő szándékok sem tűnnek túlzónak. Ha még tétje is lenne az egésznek, már azon túl, hogy Johnson miként jön ki a saját csapdáiból (többnyire ép bőrrel), az talán már sok is lenne.
