Pozitív oldalról nézve: a Super 8 azért nézhető, mert nem illik pontosan bele semelyik filmes kategóriába. Eleinte különös, hogy Spielberg egy sima gyerekfilmhez adta a nevét (még ha csak producerként is), de érteni véli az ember: néha neki is jólesik visszaemlékezni a derűs kezdetekre, amikor még elég volt egy kamera, tixóval lehetett összeragasztgatni a filmvégeket, és máris kész volt a műalkotás.
Az ember kiszalad, leellenőrzi, hogy vajon jólnézte-e meg a terem számát,de ha minden stimmel, akkor bele is nyugodna, hogy ez egy ilyen jópofa és érzelmes kamaszfilm, van ezen is mit nézni, a kislány, Elle Fanning elképesztően tehetséges, nem ígéret, hanem már kész művész, pedig a szemfoga még csak a forgatás idején növögetett. Ha a vezetéknév ismerős, az sem véletlen, Elle ugyanis Dakota Fanning húga, versenyezhetnek a lányok, hogy kiből mekkora színésznő lesz. Merenghetünk az ifjúságon, és hogy lassan, de biztosan érkeznek a második évezredben születettek, de váratlanul akkorát robban a filmvászon, amekkorát még manapság sem szokott. Veszélyes anyaggal megrakott vasúti kocsik repülnek el a fejünk fölött, kezdődik a tudománytalan fantasztikum, állíthatjuk át az agyunkat a nagy alternatív valóságra, amelyben erősen logikátlan események zajlanak, és általában senki sem viselkedik úgy, ahogy az életkorának és a társadalomban elfoglalt helyének megfelelne, de a mozi már csak ilyen.
Ha a negatív oldalról nézzük: ebben a filmben mindenki csalódhat. Az is, aki elhiszi, hogy folytatódhat egy megszakadtnak látszó sorozat, amelyben színesben és szélesvásznon mesélnek az első szerelemről, a nagy gyerekbarátságokról, az emberélet második évtizedének első feléről. Elindul, de aztán így nem mehet tovább, az mégsem történet, hogy egy csapat lelkes kamasz leforgat egy filmet. Hogy pontos legyek: nekem történet, és néha azt hiszem, hogy J. J. Abramsnek is az, a stáblista alatt el is varrja ezt a szálat, megnézhetjük, mit forgattak a gyerkőcök, de Abrams józan belátással gondoskodni akar arról is, hogy legyenek nézők a film végén is, így aztán bele kell csúszni a szörnyűségekbe. Ehhez azonban nem elég szörnyű a történet, egy méretes ízeltlábú ugyan megtámad néhány amerikai polgárt, de kímélik az idegeinket, inkább csak sikoltoznak, bomló beleket, kocsonyás testrészeket egyáltalán nem mutatnak. Cserébe láthatjuk, milyen volt 1979 Ohióban, az anakronizmusvadászok nagy örömére elkövetnek néhány hibát, a Rubik-kocka és a walkman csak egy évvel később jelent meg náluk. De nem is ez a fő baj, hanem hogy akármilyen vastag is, ez tényleg csak a méz a madzagon, ennek megfelelően meglehetősen sablonos a marhaság, az apák vagy isznak, de van szívük, vagy nem isznak, de van szívük, a rendőrség a lakosság szolgálatában áll, a nagyobbik testvérek hülyék, a katonák korlátoltak. Vagy ez utóbbit nem is tudom. Lehet, hogy nem értem még föl az alkotók emelkedettségéhez, de úgy vagyok vele, hogy ha nálunk egy bazi nagy emberevő űrhangya garázdálkodna, akkor inkább lemondanék a lelke finomságairól, és azt kívánnám a légierőtől, hogy lehetőleg lőjék porrá a bestiát.
Végül még az is lehet, hogy a film egyenesen nekem készült, meg azoknak, akik még tudnak örülni olyasminek, hogy Odüsszeusz megvakította a küklopszt, ahelyett, hogy a lelki mozgatórugókat igyekezett volna kiismerni. Maradunk ilyennek, de jönnek a 2000 után születettek, akiket már nyugodtan támadhatnak a marslakók.
