...Neil LaBute író-rendező neve az ínyencek fülében kiválóan cseng első és nálunk eddig egyetlenként bemutatott játékfilmje (Férfitársaságban) után. Egy rendezését kihagyva most itt a harmadik filmje, a Betty nővér - Szappanopera címre hallgató izgalmas és mulatságos opusz, amely az ínyenceknél szélesebb nézői kör meghódítására is alkalmas anélkül, hogy alkotója lemondana a Hollywoodot tagadó megkülönböztető jegyekről. Bár ezúttal LaBute nem saját sztoriját vitte vászonra, most is az a művész, aki átlát az amerikai filmes közhelyek szitáján, nem szólva a nézői vágyálmokról. Ezeket többszörösen kiforgatva, iróniában meghempergetve, akciófilmes vért és szappanoperás romantikát összegyúrva fordulatos fekete komédiát állít elő egy ifjú leányról, két bérgyilkosról és egy tévésorozat szívtipró hőséről. A véres akciójelenetekhez ugyan Tarantinótól kölcsönzi a "szenvtelen fapofa" stílust, de amit az élete realitásából a szappanoperák álomvilágába menekülő leányzó kalandjaiból formál, ahogy felvezeti a vászonról és képernyőről ismerős, ám itt önmaguk ellentéteibe is átforduló figurákat, az szellemes rendezői egyéniségre utal. A legélvezetesebb LaBute filmjében az, hogy nem nézi értelmileg alulfejlett lényeknek a nézőt, nem ítélkezik és nem magyaráz. Elmond egy először merő fikciónak tetsző történetet, amelyről fokozatosan kiderül, hogy lényegében maga a realitás, és éppen attól, hogy igaz megfejtése is lehet a szappanoperák földrészeken át ható elképesztő sikerének. (Ebben alighanem teljes a globalizáció.) Amikor a valóságban minimálisra csökken az ember vágyainak mozgástere, jön a "kancsalul festett" szappanoperás illúzióvilág. Ami, lássuk be, olcsóbb, mint az alkohol, és még a kocsmába sem kell lemenni érte.
