Színes-fényes, szemkápráztató mese, vizuális csoda és töküres. A Wachowskik a minimumra szorították a történetet. De legalább őszintén komolytalanok.
A fényszennyezte éjjeli égen egyedül a Jupiter látszik, emelkedőben a Hold felett: a premier idején földközelben a bolygó és a Nap is megvilágítja. Ennek a filmnek tökéletes az időzítése. Épp olyasmikről mesél, amik történnek. De mert annyira mese, nem könnyű tőle elfogadni.
A Wachowskik, ezek a bűvészek, elkápráztatnak ismét, ezúttal a látványvilággal. A Jupiter felemelkedése szuperlátványos és szuperszép, hatalmas vizuális teljesítmény, effektcsoda, művészet! A reneszánsz építészet és a gótika vonalvezetése sci-fi környezetben, ahová egyszerre illenek a katedrálisok, az űrhajók, a brutál-indusztriál olajfinomítók és (bocs) Chicago belvárosa. És nem is holmi divatosan fakó sci-firől beszélünk ám: az erőtérrel egyben tartott, halakat és madarakat idéző űrhajók csillognak a napsütésben, színes-fényes káprázatok vöröslenek és aranylanak a vásznon. Akár ne is olvasd tovább a kritikát: ha csakis a látványért, de menj, nézd meg a moziban!
Mert a többi szomorúbb.
A történet veleje a trailerből is jól látszik. Jupiter Jones (Mila Kunis) maga sem tudja, hogy királyi vér, a zsoldos Caine (Channing Tatum) ébreszti rá két (remek) akciójelenet között, hogy aztán együtt kerüljenek szembe az uralkodó-vállalatvezér-affektálóbajnok gonosz Balemmel (Eddie Redmayne, Oscar-jelölt A mindeség elméletében). Mila Kunis és Channing Tatum korrekten alakítanak, és egy kicsit azon is izgulhatunk, Sean Bean vajon meghal-e újra.
A Jupiter felemelkedése a Wachowskik minden filmjéből tartalmaz jellemző elemeket. Emberek aratása, egy titkos valóság – Mátrix. Magányos, sérült női forradalmár – V, mint vérbosszú. Komolytalan sztori, komikus jelenetek – Speed Racer. Látványvilág, effektek – Felhőatlasz. (A Fülledtséget, mondjuk, csak erőltetve tudnám idesorolni.) És ennél komolyabb hasonlóság is rejlik ott: az örök társadalomkritika, a kapitalizmus direkt bírálata.
A filmben csak az uralkodóházak és a legalsó osztályok – vécépucolók, zsoldosok, bűnözők – szerepelnek (kivéve egy fölöttébb logikátlan rendőri szálat). Az uralkodó réteg bolygókat ad-vesz. A többinek semmije sincs. És mivel a Jupiter negyedóránként megáll és az arcodba tolja neonbetűkkel, hogy a kapitalizmus rossz (nos, talán mégsem, de biztosan így fog rémleni utána neked is), hát elég egyértelmű az üzenet: a film a nyugaton mostanában legégetőbbnek látszó társadalmi problémára, az egyenlőtlenség növekedésére koncentrál, annak egy extrém verzióját adja elő – azt, amikor az alsó osztály már áru maga is, a felső pedig érinthetetlen.
Ez még nem tenné egyedivé a Wachowskikat. Kapitalizmust tud kritizálni boldog-boldogtalan meg a tengerimalaca is. Meg is teszi filmközelben boldog-boldogtalan (meg a tengerimalaca is). De Lana és Andy mintha azt vette volna a fejébe, hogy úgy leegyszerűsíti a filmjeit, hogy a tanulság a népmesékhez és gyerekmesékhez hasonlóan ugorjék ki belőlük.
Más szóval: kifinomultságra ne számítsunk. Amikor egy sárkánygyík hurcolja el a szárnyavesztett hőst egy űrkatedrális romjai közül (vagy amikor Mr. Főgonosz nagymonológban előadja, hogy az evolúció célja a profit), akkor ott ravasz szimbolikának nincs helye; ha igazán kimerevítenék a filmet és filccel ráírnák: „ez itten a jó, ez itten a gonosz”, az is szelídebb módszer lenne.
És a legprimitívebb történetvezetésnél se reméljünk jobbat. Előkészítetlen események, semmi lélektani megalapozottság, féltucat megmenekülés az utolsó pillanatban, karikatúra-figurák. Én sírok. De a dolog legalább szándékos: Lana és Andy nem elszúrtak valami komolyat, hanem eleve komolytalant akartak teremteni.
Mint ahogyan az első Csillagok háborúja is faék egyszerűségű történetet mesél el – eladdig, hogy egyenesen archetipikusnak szokták tartani –, a Jupiter felemelkedése is a minimumra korlátozza a sztorit. A vécépucolástól a királynői státuszig saját egyenessége miatt felemelkedő hősnő népmesei szintű elem. A Wachowskik pedig alaposan meg is támogatják a mese komolyan vehetetlenségét: komikus betétek, parodisztikus zene, kis beszólások tarkítják a filmet végig.
A kétezer-tízes évek áldott sci-fi reneszánszában ez a darab egyedülálló. A súlyos Csillagok között és Gravitáció és Elysium ellenpárja: nem karakter-, hanem kalandvezérelt, a technikát nem realista látvány, hanem színes csodavilág megteremtésére használja, filozófiailag üres, stílusában harsány. De sokkal játékosabb és szabadabb még az eleve blockbuster-jellegű Feledésnél és A holnap határánál is. A Galaxis őrzőihez áll közel – látványvilágában, humorában –, de egyszerűsége nem a Marvel-féle szuperhős-vonulaté, hanem a meséké.
Ehhez hasonlóan komolytalan, mégis szemkápráztató darabot senki másnak nem lett volna bátorsága előadni, csakis a Wachowskik merészelik. Mindennel együtt ami nem tetszik a filmben, ezért a bátorságért tisztelem őket.
