Bacsó Pétert interjúi tanúsága szerint régóta foglalkoztatja K. K. személyisége. A Hamvadó cigarettavég nem a beérkezésről, a pletykákban emlegetett Mata Hari-akciókról, a naplementéről, az emigrációról beszél, hanem azt a fejezetet idézi fel, amelyben a különleges vonzerejű démon "uralkodott", s elbűvölő szépsége, szuggesztív nőisége sugaraiban rajongói - főleg (egyik) szerelme, a nagy hatalmú Tábornok és barátja, a csóró epizodistából főszereplővé váló Zsüti-Süti - élvezettel sütkéreztek. A leggazdagabban árnyalt figura kétségkívül a hangulatokat költészetté transzponáló dalszövegíróé. Vele esnek meg a legdrámaibb, s ami a rendezőnél egyet jelent, a legviccesebb dolgok. Megjárja a poklokat (munkaszolgálatra hívják be, a frontra vezénylik), ő azonban a túlélés Paganinijeként mutat fityiszt elveszejtőinek. A megaláztatásokért büszke vigasz számára, hogy a Díva kitüntető figyelemre méltatja s bizalmasának tekinti. A magas rangú tiszt (a figurát Újszászyról mintázta a szerző; az események jó része egyébként is tényszerűen valóságos) kevésbé összetett, feltűnően zárkózott, meglehetősen szótlan-sótlan jellem, talán azért, mert a rettegett elhárítást irányítja, talán a forgatókönyvírói kényelmesség okán. Bármennyire meglepő: akiért a harang szól, azaz maga Karády Katalin többször hosszú percekre háttérbe szorul a regényes krónikában. Keveset árul el magáról. Rutinosan viseli státusának terheit, kedvesen kanyarítja alá a nevét, amikor autogramot kérnek tőle, mosolyog a háború sebesültjeire, szívből toporzékolva hisztizik, ha bosszúság éri, ahogy ez a hozzá hasonló bálványoktól elvárható. Dalai kifejezőek és tartalmasak, ám gondolatai zárját nehezen nyitja ki.
A Hamvadó cigarettavég olyan, akár egy fájdalmas-szomorú blues. Megszólaltatja a pillanatnyi boldogságot és a mérhetetlen fájdalmat, nosztalgiákat ébreszt, ismert dallamok csendülnek fel jeleneteiben, érzelmek hullámzásait adja vissza mértéktartó szordínóval. Azt azért sajnáljuk, hogy Bacsó Péter valószínűleg szürkének találta a forrásként szolgáló reáliákat, és ezért - meg bizonyára a látvány feldúsítása érdekében - kalandos fordulatokat szőtt a mesébe kabaréízű szerepcserével, fals diplomáciai akcióval, ejtőernyősmutatvánnyal. Mindez kétségkívül szórakoztató, de hát mindegyik csupán "járulékos elem", még kitérőnek sem szerencsések igazán egy Karády-filmben. Az elbeszélés ritmusa az első részben lüktető (később már nem annyira), a zenei betétek szinte minden alkalommal funkcionálisak, élvezetes az (ön)ironikus hangvétel. A korrajz - néhány ismerőssel a szerkesztőségi és egyéb epizódokban - elnagyoltan illusztratív. Kiváló színészi alakításokban gazdag az alkotás. A szép és elegáns Nagy-Kálózy Eszternek elhisszük még ezt a takarékosan megírt Karádyt is, Rudolf Péter többnyire ügyesen egyensúlyoz tragikomikus szólóiban, Cserhalmi György a feltűnően rezignált, fáradt, szerelmes férfi vázlatos szerepében is meggyőző. Andor Tamás operatőr stílusos kompozíciókon láttatja a ragyogást és a sötétséget. Karády-Nagy-Kálózy beállításai bravúrosak.
Remek a film kezdése, szokványos a befejezése. Igaz, a valóságban nem ért teljesen véget a Karády-varázs, ám Bacsó víziójának második része elképzelhetetlen, ezért aztán hármasban néznek vissza ránk a hősök, miközben énekelnek. Búcsújuk is a bluesok érzelmes istenhozzádjára emlékeztet. Eredetibb finálé zárhatná le a döccenőktől korántsem mentes filmet, amelynek azonban számottevő értékeiről, cselekményvezetéséről, atmoszferikus töltéséről, musicaleffektusairól, színészi pillanatairól elismeréssel nyilatkozhatunk.
