Ha valaki, mondjuk, tíz évvel ezelőtt, arra a képtelen jóslatra vetemedik, hogy Jirí Menzel, a csehszlovák filmművészet perifériára szorított kiválósága egyszer még kényszer nélkül orosz nyelvű alkotás elkészítésére vállalkozik, mindez egyenértékű lett volna azzal a nonszensszel, miszerint a legújabb James Bond-sztorit Oroszországban forgatják. És lám, valóra vált a lehetetlen. A Szigorúan ellenőrzött vonatok, a Pacsirták cérnaszálon, a Sörgyári capriccio és más emlékezetes mozidarabok szerzője a kelet-európai földindulást követően végre hazájában is elfoglalhatta a nemzetközi klasszisoknak kijáró helyet s még harcot is kellett folytatnia a számára annyira kedves orosz téma realizálása érdekében egy népszerű könyv vászonra viteléért. A 007-es szuperügynök mostanában esedékes feltámasztására a néhai Szovjetunió hajdani Leningrádjában, Szentpétervárott tesznek kísérletet. Közben eszmények hunytak ki és rendszerek dőltek össze. A valóság olykor még a legmerészebb fantáziát is felülmúlja...
Vlagyimir Vojnovics legendás prózája az ihlető irodalmi mű még akkor született, amikor régi szelek fújtak, s a dolgozó népet szolgáló harcosok fejét glória övezte a háborús és békés eseményeket megörökítő elbeszélésekben egyaránt. A Vörös Hadsereg mundérjában feszítők vagy halomra ölték az ellenséget, vagy pedig másfajta frontokon álltak helyt. Bátran, önfeláldozóan, igaz emberként teljesítették kötelességüket. A sablon sokáig hódított, de a kijózanodás összetörte a primitív módon hazug sémákat. Furcsa dolgok derülnek ki a Krisztus-arcú szovjet katonákról (pontosabban fogalmazva: tudtunk korábban is erről-arról, de hát a tabukat nem lehetett megtörni, még A bádogdob villanásnyi erőszakjelenete is nehezen jutott át a cenzúra szűrőjén). Szóval itt van ez az Iván közlegény, Menzel hangulatos meséjének a hőse. Az égvilágon semmi sem emlékezteti Matroszovra vagy akár a Ballada Aljosájára (aki mellesleg remegett ugyan, de hát azért a harci feladatot vitézül megoldotta). Csonkinnak megvan a magához való józan esze, becsületes, kedves és gyakorlatias. Inkább az ösztöneit követi, mint a parancsokat. Természetes humorérzékkel védekezik az őrületek ellen. Szeretné kellemesen és élvezetesen eltölteni a hétköznapokat, ha már az a szerencse érte, hogy egy falucskába vezénylik (egy elromlott repülőgépre kell vigyáznia). Küszöbön a háború, de ő egyelőre kényelmes menedékre talál. Az unalmas órák játszi könnyedséggel megédesíthetők. Csonkin rátalál a bővérű és nagyszívű postáskisasszonyra. Jó darabig háborítatlanul viháncolhatnak, mivel a parancsnokok megfeledkeznek a távolba száműzött őrszemről, aztán egy ügyeletes éber polgártárs alaposan felkavarja az állóvizet. A KGB jóvoltából felhők gyülekeznek szegény baka feje felett, képtelenebbnél képtelenebb vádakkal gyanúsítják, a nép egyszerű fia azonban túljár a Rendszer félelmetes urainak eszén. Az egyenlőtlennek látszó küzdelemből a gyengébb kerül ki győztesen a furfang és a lelemény fölébe kerekedik az ármánynak. Miután Csonkin bolondot csinál azokból, akik a hatalmi téboly karikatúrái, hódító Rómeóként száll repülőre dundi Júliájával együtt.
Mi vonzotta Menzelt Vojnovics katonatörténetében? "A figurák nagyon valószerűek, élettel teliek, valódi emberek, nem kiagyaltak" mondogatta egyik nyilatkozatában s elragadtatással szólt a példázat egyetemlegességéről és humanista tartalmáról is. Az alapszituáció kontrasztja tényleg hálás alapanyag: olyan kisember jelenik meg előttünk, aki természetesen viselkedik egy abnormális világban s tetteivel, gondolkodásával, mentalitásával leleplezi a diktatúra normáinak abszurditásait. Rettegett tabukat döntöget. Szent intézményeket tesz nevetségessé. Gúnyolódik a magasztosnak kikiáltott eszményeken. Földre rántja az égből a bolsevik szentségeket, amiért persze nehéz pillanatokat kell átélnie. Hál' istennek, őrzőangyal vigyáz rá (még a materialisták is hasznát vehetik az efféle segítségnek).
Az Iván Csonkin közlegény élete és különleges kalandjai hamisítatlanul orosz atmoszférája arról tanúskodik, hogy a film szerzője kiválóan ismeri a régi időket és embereket, a szokásokat és szertartásokat, a bizalmatlanság és a feljelentgetés hátgerincfuvoláit. Zdenek Sverák forgatókönyvíró is a nagy ellentéteket aknázta ki a sztoriban. "Nagyon tetszett az öröm és szomorúság, a túlzás és a realitás keveréke, és ezeket az elemeket igyekeztem megtartani" említette a munkáról. Menzel szeretettel ábrázolja figuráit, s egészében véve korrekt hitelességgel jeleníti meg a bizarr életképek sorát, munkájának egyenetlenségei azonban így is szembeötlőek. Helyenként unalmasan és fárasztóan gördül a cselekmény, ha "megáll az idő" a pepecselő (viszont nem eléggé funkcionális) leírások miatt. Bizonyos szituációk csöppnyi átigazítással gyakran megismétlődnek. Több beállítás utánérzésjellegű. Gennagyij Nazarov habitusában ideális Csonkin, viszont egyelőre még nincs birtokában az átlényegülés annyi variációjának, amennyi szükséges lenne. Zoja Burjak bájos és egyszerű de neki is lehetne több színe. Az Iván Csonkin-komédia a cseh filmtörténet legnagyobb költségvetésű vállalkozása két és fél millió dollárjával (társak az oroszok és az angolok), más "legekkel" azonban nem nagyon tudjuk felruházni. Több ötlet és valamivel könnyebb játék segített volna.
Nem szórakoztunk rosszul, de mondjuk ki az igazságot: Jirí Menzelt ezután is főleg korábbi remekei alapján fogjuk tisztelni.
