Jim Jarmusch közel húsz év termését fogja csokorba, s kínálja fogyasztásra: 11 rövid epizód kávéházi asztalok mellől, füstben pácolt merengőkről, hírességekről és különcökről, kávéról és cigarettáról, az élet apró örömeiről és néhány kisméretű bosszúságáról.
Nagyon itt volt már az ideje, hogy újra eltölthessünk egy játékfilmnyi, röpke másfél órát kedvenc fekete-fehérbe borult kult-direktorunkkal, Jim Jarmusch-sal (Florida, a paradicsom, Törvénytől sújtva), melyre legutóbb egy magát Szellemkutyának nevező, Bronxba szakadt afro-amerikai szamurájjal való emlékezetes találkozás adott alkalmat.
A Kávé és cigarettából ugyan fájóan hiányoznak a szomorúszemű szamurájok, a showbiznisz válogatott különcei azonban elegen vannak ahhoz, hogy végül feledjük a hiányt. Barázdált arcú rockerekkel (Tom Waits, Iggy Pop) és mitugrász komikusokkal (Roberto Benigni, Bill Murray, Steve Buscemi) ugyanúgy találkozhatunk, mint zavarban lévő karakterszínésszel (Alfred Molina), ikertestvérével viszálykodó dívával (Cate Blanchett), és a pop legeredetibb hangú testvérpárjával (The White Stripes).
Többnyire a rendező jó ismerősei, barátai és kollégái - maguk is kultikus alakok - népesítik be azt a 11 rövid epizódot, melyek közül az elsőt Jarmusch még 1986-ban forgatta. Szereplői olyan életbe vágóan fontos kérdéseket feszegetnek, mint a cigarettáról való leszokás nehézségei, a tea élettani előnyei, Nikola Tesla feltalálói géniusza, vagy a családfakutatás jelentősége. Jarmusch minimalizmusa, a szűkös játéktér (többnyire egy kávéházi asztal) meghittsége, a szereplők fapofával előadott viccei, anekdotái, vagy szavak nélkül is erős jelenléte egységes atmoszférát teremt a közel 20 év alatt jelentős szünetekkel forgatott szkeccsek között.
Filmnek azért nehezen nevezhető másfél óráról van szó, mintha csak a nagyfilmhez hozzácsapott kimaradt jeleneteket ragasztgatták volna egymáshoz a jó szimatú jogtulajdonosok. Persze mindez csak rosszindulatú kötözködés a részünkről, hisz nyilvánvalóan nem (csak) ilyesfajta szándékok álltak a bemutatás mögött. Az epizódok többsége szórakoztató, a befejezés - két idős szaki nosztalgiázása a húszas évek Párizsáról és a hetvenes évek New Yorkjáról - kimondottan megindító, s csak szórványosan találkozhatunk fölösleges töltelékanyaggal. Felejthető, de kifejezetten kellemes szórakozás Jarmusch 11-részes kávéshow-ja. Számításba véve, hogy a rendező neve olyan védjegy, melynek láttán bizonyos körökben mindenre vevő a közönség, sokkal rosszabbul is járhattunk volna.