Emir Kusturica legújabb balkáni kavalkádjában megvan minden, amit a rajongók az évek során megszerethettek a mester munkáiban.
Quentin Tarantino neve talán még azok számára is mond valamit, akik valamilyen furcsa okból átaludták a kilencvenes éveket, amikor is a trend-teremtő mester eddigi két legizgalmasabb munkájával, az 1992-ben bemutatott Kutyaszorítóban-nal és a két évvel későbbi Ponyvaregénnyel jelentkezett.
Arról már a kezdet kezdetén megbizonyosodhatunk, hogy Az állomásfőnök szereplői mind igen szimpatikus, szeretetreméltó alakok,
Koltai Róbert rendezőként jegyzett filmjeire (Sose halunk meg, Szamba, Ámbár tanár úr, Csocsó), a színész-rendező szíves
Soderbergh legújabb mozija szólhatna akár tizenegy jó útra tért, veteményeskertje művelésével foglalatoskodó nehézfiúról is. Szerencsére azonban nem így történt.
Legalább akkora kihívás két órába belesűríteni Jules Verne klasszikus kalandregényének cselekményét, mint annak a számtalan akadálynak a leküzdése, amellyel kedvenc feltalálónk, a kissé habókos Phileas Fogg világkörüli útja során szembekerül.
Jim Jarmusch közel húsz év termését fogja csokorba, s kínálja fogyasztásra: 11 rövid epizód kávéházi asztalok mellől, füstben
Bár a cím elég egyértelmű, mégsem árt némi kiegészítés: a szóban forgó anya már jócskán benne van a korban, lányai pedig,
Alfie, a gátlástalan szoknyapecér, a lányok és asszonyok valamint a tökéletesre vasalt ingek nagy barátja 1966-ban tűnt fel először a filmvásznon az erkölcstelen léhűtőkhöz nem szokott közönség legnagyobb megrökönyödésére. A dolog pikantériája főképp abban rejlett, ahogy Michael Caine Alfie-ja a megérdemelt ellenszenven kívül jó adag szimpátiát is kiváltott közönségéből: ez a gondolatait leplezetlen őszinteséggel a kamerába mondó playboy egyszerre volt cinikus gazember, önimádó piperkőc és nagyra nőtt gyerek, akinek sosem nőtt be a feje lágya.
Megkövült szívű cinikusként mindenkor szívesen látjuk azokat a mozidarabokat, amelyek kellőképpen tiszteletlenül bánnak az olyan szentségekkel, mint a Télapó, vagy a Karácsony, gúnyt űznek a politikai korrektség kategóriáiból, s semmibe veszik Hollywood legrózsaszínűbb üzenetét, miszerint szeressük egymást, gyerekek! A Tapló télapó végre elhozta nekünk a mikulást a pokolból.
Mivel a John Grisham-márkanév mindeddig egyet jelentett a jó mesterember módjára összetákolt bírósági krimikkel és thrillerekkel, némi meglepetést okozhat, hogy a szerző legújabb filmje messze esik a tárgyalótermek üzelmeitől. Persze a mester most sem adta alább, s csavart egyet a karácsonyi meghittséget ünneplő családi vígjátékok sémáján.
Nem éppen mai találmány, hogy amikor egy jól fizető történetben már lehetetlen az előremenetel, megindul a tolatás visszafelé,
Olyan nyilvánvaló B-filmes csengése van a címnek, hogy nincs mit tenni: vagy azonnal fellépő idegrángások közepette menekülőre
A nálunk szinte ismeretlen Alexander Trocchi az ötvenes-hatvanas évek beat-nemzedékének volt kimagasló alakja, s ha úgy tetszik,