Megkövült szívű cinikusként mindenkor szívesen látjuk azokat a mozidarabokat, amelyek kellőképpen tiszteletlenül bánnak az olyan szentségekkel, mint a Télapó, vagy a Karácsony, gúnyt űznek a politikai korrektség kategóriáiból, s semmibe veszik Hollywood legrózsaszínűbb üzenetét, miszerint szeressük egymást, gyerekek! A Tapló télapó végre elhozta nekünk a mikulást a pokolból.
Ez az áruházi szolgálatot teljesítő télapó minden csak nem az a joviális és bölcs bácsi, aki az ölébe ülteti a kisdedeket, és türelmesen elgügyög velük. A mi télapónknak még a szakálla sem fehér, hanem az ebéd változatos színű maradványai díszelegnek rajta, ráadásul ki nem állhatja a kiskölyköket, bűzlik az alkoholtól, s munkaideje nagy részében nincs is magánál. Puttonyos hősünk szabadidejében sem az a kimondott mintapolgár, bűntársaival évről-évre sorra járja a bevásárlóközpontokat, s záróra után puttonyában a széf tartalmával távozik.
Egy ilyen rovott múltú (és jelenű), a nőket molesztáló, a gyerekeket elijesztő szeszkazán láttán le sem fagy a kaján vigyor az arcunkról. Akárhogy is próbálnánk tagadni, van abban valami ellenállhatatlan, ahogy Billy Bob Thornton (Az ember, aki ott se volt) a műrénszarvasok és arany-girlandok sűrűjében méla undorral az arcán korra, nemre és bőrszínre tekintet nélkül minden útjába kerülő szerencsétlent megbotránkoztat, átver és kihasznál.
Egy ilyen jócskán karikatúra-ízű világban persze mindenki - a gyanút fogó áruházi felügyelőtől a debil igazgatón át a rosszban sántikáló bandatagokig - elrajzolt figura, akik egy olyan cirkuszban léteznek, amely nagyban hasonlít a valóságra. S mert egy percig sem kell komolyan venni, amit látunk, az sem zavaró, hogy végül velejéig romlott és lelketlen hősünk sem kerülheti el, hogy legalább a maga módján meg ne javuljon. A kiközösített, groteszken túlsúlyos kisgyerek feladata felébreszteni hősünkben a lelkiismeretet, szerencsére azonban egy olyan filmben, aminek a Coen-testvérek a producerei és Billy Bob a főszereplője, a tapló mindvégig tapló marad.
