Az ókori egyiptomiak hite szerint állítólag két kérdésre adott válaszuk alapján ítéltetnek meg a holtak a túlvilág kapujában: találtak-e örömöt az életükben, illetve szereztek-e örömöt másoknak? Több kérdés nincs, minden egyéb evilági siker vagy sikertelenség lényegtelen.
Esetünkben ez az egyenlővé csupaszodás még a halál előtt, a test esendőségének megtapasztalásával, a kemoterápia kínjai között bekövetkezik. Hőseink, a két színészóriás Jack Nicholson és Morgan Freeman által megformált Edward Cole és Carter Chambers között már a szenvedés sorsközösséget teremt. A fehérbőrű, magányos kórháztulajdonos és a fekete, családos autószerelő egymás mellett, egy kórteremben fekve reménykedik a gyógyulásban és féli a kaszást. Amikor megtudják, hogy egyiküknek sincs már sok hátra, összeállítják úgynevezett "bakancslistájukat", és mivel éppen mindketten tünetmentes stádiumban vannak, útra kelnek, hogy gyorsan behozzák a sokévi lemaradást, megvalósítsák minden olyan tervüket, amire eddig Edwardnak ideje, Carternek pénze és lehetősége nem volt. A listán egyszerre szerepel - többek között - a "látni valami fenségeset", a "Shelby GT-t vezetni", a "tetoválást készíttetni", a "jó útra téríteni valakit". A felszínesebb elképzelések nyilván az anyagias Edwardtól, míg a szimbolikus, mélyértelmű kívánságok a hívő, családcentrikus Cartertől származnak. Az újdonsült barátok együtt motoroznak a kínai Nagy Falon, együtt járnak Párizsban, megnézik a Tadzs Mahalt stb., és valahogy Morgan Freemannek és Jack Nicholsonnak minden helyszín jól áll.
Mindeközben alaposan megismerik egymást, barátságuk felnő megismerkedésük körülményeihez. A baj csak az, hogy túl sok mindent élnek át ahhoz, hogy mi is megismerhessük őket, túl sok helyen járnak, a rengeteg kaland túl feszes tempót diktál, hogy ne kelljen sietősen, instant életbölcsességek formájában meghallgatnunk mondanivalójukat, pontosabban a film mondanivalóját. A szereplők beszélnek önmagukról, nem pedig a cselekedeteik. Ezt a videoklip-jelleget ellensúlyozandó a forgatókönyvíró (Justin Zackham) számtalan kedves, szellemes mondatott ad hőseink szájába, amelyet a két kiváló színész (mi mást is várhatnánk tőlük) remekül artikulál. Úgy látszik, mintha ebben a filmben az elismert rendező, Rob Reiner (A herceg menyasszonya, Tortúra, Harry és Sally stb.) munkája lenne a legkevésbé meggyőző.
A két férfi életöröme kedves ugyan, de nem megható, mert nem a közeledő halál árnyékát látjuk a háttérben, hanem az egyiptomi piramisokat. Nosztalgiát, szomorúságot érezhetünk, de hiányzik a kétségbeesés, urambocsá' a misztikus átszellemültség. Marad tehát a kellem és a báj, ami ideig-óráig valóban alkalmas arra, hogy oldja a halál közelsége miatt érzett szorongást. "A bakancslista" paradox módon könnyű alkotás, amely a halálnak egy szelíd, kedélyes arcát mutatja. Jó volna elhinni, hogy ilyen is van neki.
A két rutinos főhős hozza a formáját, attól függetlenül, hogy ez a szerep egyiküknek sem tartozik a legemlékezetesebb alakításai közé. Látszólag újabb ellentmondáshoz jutottunk: ennek a filmek köszönhetően biztosan nem fogjuk megkérdőjelezni Morgan Freeman és Jack Nicholson halhatatlanságát.
