A messzi Észak ((2015)

A csodásan összerakott, minden pixelében részletgazdag, színtelített és fogyasztóbarát – az elkerülhetetlen merchandise termékekre is gondoló – amerikai egészestés animációs filmek mellett, amikkel mellesleg semmi bajunk, első pillantásra szegény rokonnak tűnhet  Rémi Chayé francia-dán rajzfilmje. A messzi Észak ráadásul nem olyan ölelgethető kisállatot vagy menő járművet állít a középpontba, akiért vagy amiért a kisgyerekek is rajonghatnak, hanem egy nagyon is régimódi történetet mesél el. A cári Oroszországban járunk a XIX. század végén, és az egész birodalom egy híres felfedezőt keres, akinek vitorláshajójával együtt nyoma veszett. A megtalálónak egymillió rubel jár, ám az eltűnt kapitány kedvenc kisunokája, Szása nem a jutalomért indul egymaga nagyapja nyomába. Őt a szeretet vezényli, lányként viszont nincs könnyű dolga a babonás hajós népség között. Ezernyi veszélyen átvágva hősnőnk ott lel rá a nagypapára, ahol senki sem kereste –, és az igazi kaland csak ekkor kezdődik.

Ernest és Celestine (2012)

Egy rendes medve nem barátkozik egerekkel. Ennek ellenére Ernest, a jogász családból származó nagy barnamedve, aki hivatását tekintve bohóc és zenész, a medvetársadalom peremén él, örömmel befogadja otthonába Célestine-t, az árva kisegeret. A két magányos teremtmény támaszra és biztonságra lel egymásban, s miközben a szokásokra fittyet hánynak, szép lassan megváltoztatják a kialakult világrendet. Persze a két ellenséges társadalom ezt nem nézi jó szemmel, és véletlenek sorozatának köszönhetően a két új barát hirtelen a körözési listák élén találja magát. Bujkálás menekülés és szörnyű büntetés vár rájuk, de végül úgyis minden jóra fordul, mint ahogy az a mesékben lenni szokott. Ritka az olyan animációs mese, ami a határtalan ártatlanságot és kedvességet árasztja magából, ami valóban a gyerekeknek szól, mégis újra elő tudja varázsolni a felnőttek gyermeklelkét – a francia-belga Ernest és Célestine alig 80 percben pont ilyen, a jutalom pedig egy Oscar- jelölés volt.

Egy macska kettős élete (2010)

Dino, a fekete alapon piros csíkos macska kettős életet él. Nappalait a leghétköznapibb módon egy Zoé nevű kislánnyal tölti, de amint az éj leszáll, Nicóval, a hivatásos tolvajjal együtt a párizsi háztetőkön portyázik és folyton izgalmas kalandokba keveredik. Jeanne, Zoé anyja nehéz helyzet elé kerül: rendőrfőnök létére rá kell döbbennie: a macskája bűnöző. S mindennek tetejébe neki kell kézrekerítenie Párizs egyik nehézsúlyú bűnözőjét, Victor Costát. A kaland akkor veszi kezdetét, amikor egy este Zoé véletlenül szembetalálkozik Costával és bandájával, és őrült hajsza veszi kezdetét Párizs utcáin át. Az Alain Gagnol és Jean-Loup Felicioli rendezőpáros, akik a most mozikba került Fantomfiút is készítették, sajátos rajztechnikát alkalmaznak, ami legfőbb mesekönyv illusztrációra emlékeztet: egyszerű, rendkívül színes és kifejező, és egyszerre szól a gyerekekhez és a felnőttekhez is – nem is csoda, hogy a rákövetkező évben borítékolható volt az Oscar-jelölése.

Az illuzionista (2010)

Az Illuzionista egyike az előadóművészet kihalóban levő fajából. Feltörekvő rock sztárok aratják le babérjait, így arra kényszerül, hogy egyre kétesebb megbízásokat vállaljon alternatív színházakban, kerti partikon, bárokban és kávézókban. Egészen addig, amíg Skócia nyugati partján egy falusi kocsmában nem találkozik Alice-szel, az árva kislánnyal, akit teljesen lenyűgöznek hősünk trükkjei, és azt hiszi ez igazi varázslat. Követi hősünket Edinburgh-ba, és a férfi nem tudja magát rávenni, hogy felfedje, varázslat nem létezik, és hogy az ajándékok csődbe viszik. Sylvain Chomet valójában a zseniális komikus, Jacques Tati előtt állít emléket, akiről egészestés dokumentumfilmet is készített, de természetes a film egyszerre szól a szórakoztatóipar nagy öregjeiről és a családról, a szeretetről és az áldozatról.

Persepolis (2007)

A francia kultúra egyik csodálatos eleme, hogy megannyi más nemzetnek ad oltalmat, az alkotáshoz eszközt és bíztatást, és erre tökéletes példa az iráni Marjane Satrapi filmje, aki  Vincent Paronnaud animációs rendezővel karöltve saját családja történetét meséli el. Az iráni forradalom után járunk Teheránban, hőseink egy nagypolgári család tagjai, akik értetlenül nézik a változásokat, a konzervatív klerikális fordulatot, azt, hogy a vallási rendőrség kezd a mindennapjaikba is beleszólni – és ahogy nők lassan, de biztosan elveszítik egyenlő jogaikat. Satrapi gyönyörű fekete-fehér filmje azonban nem dokudráma, hanem csodás óda az elveszett ártatlansághoz, egy korszakhoz, ahol zenét hallgatni is halálos bűnnek számított, és persze a szülőhaza hátrahagyásához és a gyökerek elszakításához. Szomorú, de rendkívül szép film, ami kicsit segíthet megérteni egy tőlünk nagyon is távoli kultúrát.

Reneszánsz (2006)

A franciák krimiben és rajzfilmben egyformán jók – ehhez képest csoda, hogy viszonylag kevés krimirajzfilmjük van, Ilyen szempontból hiánypótló alkotás az azóta Christian Volckman filmje, ami egyben egy technikai bravúr is. Amit mi fekete-fehérnek hívunk, az valójában a legtöbb esetben szürke különböző árnyalatait vonultatja fel, a Reneszánsz viszont ténylegesen csak feketét és fehéret használ. 2054-ben járunk Párizsban. Az Avalon vállalatóriás tartja a kezében a várost. Ilona Tasuiev zseniális fiatal kutatót elrabolják, aki az Avalonnál az örök élet projekten dolgozik. Karas rendőrnyomozó megpróbálja kigöngyölni a szálakat, és persze hamar bajba kerül. A különös tech noir törtémet fantasztikus helyre visz el minket, ahol a háztetők magasságában üvegpavilonok rejtik a felső tízezer mesterséges kertjeit, ahol hologram-prostituáltak csalogatják az arra járókat, és ez a világ rengeteg veszélyt is rejt

Belleville randevú (2003)

Champion mélabús vézna kisfiú, akit nagymamája, Madame Souza nevel, és aki kizárólag a biciklikért rajong. Az évek múlásával a fiú híres versenyző lesz, és elindul a Tour de France-on – ahol két, feketébe öltözött, titokzatos férfi elrabolja őt. Nincs mit tenni, Madame Souza és hűséges kutyája, Bruno Champion keresésére indulnak. A nyomok az óceánhoz vezetnek, így hát vízibiciklivel átszelik azt. A túlparton egy nagyvárosban találják magukat, melynek neve Belleville. Itt találkoznak a Belleville-i zenészhölgyek triójával, akik békából készült eledeleken élnek és szinte mindent képesek hangszerként megszólaltatni – és akik segítő kezet nyújtanak Madam Souzának és Brunónak a francia maffia ellen folytatott küzdelmükben. Sylvain Chomet filmje két Oscar-jelöléssel büszkelkedhet, a legjobb animációs film, illetve betétdal kategórában.