Peter Mullan filmje nem fikció, valós eseményeken alapul. Írországban a tizenkilencedik században alapították az ún. Magdolna otthonokat, melyek a huszadik század végéig működtek. Az utolsó intézményt 1996-ban zárták be.
A történet megértéséhez tisztában kell lenni a bigottan katolikus írek híres konzervativizmusával. A kisebb vidéki közösségek nem tűrték a kilengéseket. A legkisebb megtévedést is kirekesztéssel büntették. Az esetek többségében természetesen a falu vagy kisváros papjának volt a legnagyobb szava a döntéshozatalban. A családoknak pedig alá kellett vetniük magukat a legembertelenebb határozatnak is.
A Magdolna otthonokat kifejezetten a megtévedt, megesett lányok részére hozták létre. Számos ilyen intézmény működött Írország szerte. Javítóintézetek voltak ezek azzal az óriási különbséggel, hogy a szabadulást semmi sem garantálta. Aki egy ilyen helyre bekerült, nem volt esélye sem a kijutásra. A hatóság megkerülésével, az alkotmányos jogokat figyelmen kívül hagyva fosztották meg a fiatal nőket szabadságuktól és életlehetőségeiktől. A bekerüléshez elég volt a kihívóbb viselkedés is. A megerőszakolt, a férfiak kegyetlenségének áldozatul esett nők szintén itt végezték. És természetesen a leányanyák sem menekültek. Gyermeküktől elszakítva, megalázottan, primitív körülmények között kellett tengődniük, sokszor kiszolgáltatva a cölibátusra kötelesezett papság elfojtott vágyainak is.
Az intézmények a katolikus egyház fennhatósága alatt álltak, de saját jövedelemmel is rendelkeztek. Mosodák üzemeltek a zárdákban, melyek szép jövedelemhez segítették a működtető "irgalmas" nővéreket. Mullan dokumentumértékű filmjének tanúsága szerint a fő cél a lányok kizsákmányolása volt. A keresztényi könyörület messze elkerülte ezeket a komor műintézményeket. Fő, hogy csörögjön a kassza. Hazug, álságos és kegyetlen intézmények voltak ezek. Rosszabbak a börtönnél is, hiszen a törvény betűje sem segítette a világtól elzárt lányokat.
Peter Mullan a Channel 4 csatorna egy dokumentumfilmjének alapján dolgozott, melyben "túlélők" meséltek a zárdákban történtekről, a megalázásokról, a fizikai fenyítésekről, az állandó lelki terrorról. A film igyekszik hitelesen elénk állítani a néhai intézményeket. Követi az ún. intézeti filmek mellérendelő dramaturgiáját. Sorjáznak a terror momentumai. Egymást követik a különféle kihágások, és a válaszul kapott fenyítések. Komor barna és szürke színű a film. Kilátástalan, fájdalmasan egysíkú világot ábrázol. Mullan rendezői ízlését dicséri, hogy nem akar borzongatni, vagy feleslegesen sokkolni. Bízik a néző józan ítélőképességében. Nem tobzódik a borzalmakban, inkább okosan jelzi az elviselhetetlen körülményeket. Az élmény megrázó, ökölbe szorul az ember keze, és szeretné az igazságtalanságot a világba kiáltani.
Három lány sorsán keresztül tekinthetünk a zárda fali mögé. Így válik a néző is személyesen érintetté, bevonódik a történetbe. Kifogástalan művészi munka, és nélkülözhetetlen kordokumentum, mely az ír valóság egy kevéssé publikus szeletéről világosít fel.
