A problémáikat a jólét szőnyege alá seprő északiak mindig is kitűnően tudtak hahotázni saját tehetetlenségükön, mi pedig elnézően és együttérzően velük együtt nevettünk – egészen mostanáig. Két szánalmas fiatal pár semmitmondó története gospel-betétekkel, fekete komédiának álcázva.
A nagyvárosi Sigve és Elisabeth házassága a nő hűtlensége miatt megomlik, ezért "közös" megegyezés alapján úgy döntenek, hogy kapcsolatuk megmentése érdekében egy elszigetelt kis faluba költöznek, ahol majd bizonyára csak pozitív impulzusok érik őket. Az együgyű Kaja, férje, a mogorva Eirik, valamint a kis Theodor lelkesen várja új szomszédaikat, akik adoptált kisfiukkal, a csokibarna Noával érkeznek a végtelen fehérségbe. A városiak nincsenek elragadtatva a rurális egyszerűségtől, bár Sigve már az első közös vacsorán kellemes meglepetéssel tapasztalja, hogy Kaja nem riad meg az idegen férfiak alsó testtájéki kényeztetésétől sem. Innen már nem is olyan nehéz kitalálni, hogy mit tartogat számukra a jövő, bár a film első negyedétől kezdve sajnos a legnagyobb közhelyek kerülnek terítékre, lassan adagolva pedig mindegyikük kis piszkos titkára fény derül.
Anne Sewitsky rendezői debütje nem kis iróniával azon bukott el, hogy nem egy férfi rendezte. A párkapcsolatok fátyolozatlan női szemlélete ugyanis állandóan kiüvölt a képből, amivel nem is lenne probléma, ha nem lenne annyira tipikusan érzékeny és sematikus. Sewitsky forgatókönyvírójával, Ragnhild Tronvoll-lal (ugyancsak egy hölgy) közösen négy olyan karaktert zsúfolt össze, akik a lobbanékonyság érdekében a lehető legjobban különböznek egymástól, ám ha klisételi személyiségük homogenitásáról és kiszámíthatóságáról van szó, akkor tökéletes összhangot alkotnak. Az északiak mindig is szerettek tréfát űzni abból, hogy milyen felszínes életet képesek élni, a "ha pénzünk van, mindenünk van" életfilozófia viszont itt és most működésképtelenné tette önmagát.
A karakterek felvállalják esetlenségüket, de nem emberként, hanem a néző óhajait kiszolgáló robotokként cselekednek. A film egyedüli színfoltja (a szó legszorosabb értelmében) a kis Noa, aki olyannyira távol áll a buta európai felnőttek minden problémájától, hogy őszinte tekintetéből annyi jóság és melegség árad, amennyiről környezete álmodni sem merne. Ugyan még nem említettem, de természetesen a rasszizmus is elmaradhatatlan adaléka a klisérendszernek, és bár szégyenletes bevallani, igazából a két kisgyerek közt folytatott gazda-rabszolga játékokon lehet a legropogósabban nevetgélni.
A film címe amúgy sokak számára ismerős lehet Henrik Ruben Genz Frygtelig lykkelig (Borzasztó boldog, 2008) hasonszőrű című alkotása miatt, és nem véletlenül, hiszen magyarra fordítva a két cím jelentése gyakorlatilag ugyanaz, csak itt most betegesen boldog a szituáció. A történetet és a karaktereket is végig ez a dichotómia uralja, ami nem feltétlenül tesz jót a film egészének. A drámába vagy vígjátékba torkollás sem kötelező, de a nézővel szembeni küldetése az kellene lennie, hogy kiaknázza az események által generált lehetőségeket. A rendezőnőnek valószínűleg a finomkodás és a hitelesség megőrzése is célja volt, az utóbbi viszont már az első percekben elveszett, ezért nem kellett volna olyan makacsul ragaszkodni az előbbihez. Egy tökösebb forgatókönyvíróhoz vagy rendezőhöz... ahhoz viszont érdemes lett volna ragaszkodni.
