Kell egy pofon?

Kicsit jobb ez a Prachya Pinkaew rendezte film, mint amilyenre számítani lehetett. Ami, persze, nem nagy eset, hiszen az ember nem egy karatefilmtől (vagy legyünk pontosak: nem egy thai-boksz filmtől) várja a világot megmagyarázó eszmét.

És nem is kapja. Az Ong-bak című alkotás kellően szűkszavú, a főhős csak körülbelül tíz mondatot présel ki magából, ami bőven elegendő is, tekintve, hogy nevetségesen vékony kis hangocskája van. Ezzel szemben a film során vagy ötven embert fejbe vág a könyökével, akik erre többnyire összeeséssel reagálnak.

Furcsa, de ettől jó a film. A Bruce Lee-utódnak (mi másnak?) kikiáltott Tony Jaa karcsú, hajlékony, jó mozgású fiatalember, a fogai kicsit előreállnak, amit az átlagember éppenséggel akadálynak is láthatna egy harcművésznél, de a jelek szerint eddig még nem csorbították ki az ellenfelek. Más pedig nem kell. Jaa rúg, üt, ugrik, és nagyon szépen ugrik, át az autókon, keresztül egy szögesdrót karikán, és nem tigrisbukfenccel, hanem fölhúzott lábakkal, aztán égő nadrágszárral mellbe rúgja ellenségeit. Bizonyos szempontból jobban hasonlít a film egy nemzetközi tornaverseny televíziós közvetítéséhez, mint a szokványos mozihoz, hiszen mindent megmutatnak újra, alulról, felülről, lassítva, és a készítők becsületére legyen mondva, az akciók kivitelezése elbírja a lassítást, akit nyakon csördítenek, annak tényleg lekókad a feje. Ebből a szempontból az Ong-bak állja az összehasonlítást a szuperprodukciókkal is. A Gladiátor, DVD-n kikockázva egy vicc: levágott fakezek, hónok alá kapott dárdák, trükkös vágások. Az Ong-bakban nyilván preparálták a székeket és asztalokat, mert túlságosan készségesen esnek szét a különböző berendezési tárgyak, amelyeket egymás fejéhez vágnak a szereplők a harc hevében, de azért az is fájhat.

A rejtői, szép pofonok mellett azért észre lehet venni, hogy a film kicsit többről is akar szólni. Mintha a thaiföldieknek lassan elege lenne abból, hogy országuk a kábítószer, az olcsó lányok és a lopható műkincsek hazájaként szerepel a köztudatban. Sötét, fülledt képekkel dolgozik az operatőr Nattawut Kttikhun. Nyomorúságos lakások, zajos nagyvárosok, átizzadt ruhák, és velük szemben az idilli, falusi élet, naiv hit, szép élet. Aki nagyon akar, az esetleg magunkra is ismerhet. Persze: kinek jutna eszébe filmet forgatni Nagy Csonttörő János főszereplésével arról, hogy a szófukar magyarok agyonverik az átutazó olasz madárcsempészeket?