Vannak rendezők, akik egész életükben ugyanazt a filmet csinálják. Ezt az ordas közhelyet alighanem a mi vizsgált francia férfink kedviért szabadalmaztatták egykor.
Mégis felelőtlenség lenne azt állítanunk, hogy aki mondjuk A Pont Neuf szerelmeseit látta, az már túl van mindenen. (Azért mondjuk, mert a Rossz vér vagy az Egy fiú találkozik egy lánnyal nem nagyon forgolódott felénk.)
Ám nemcsak a helyi mozizók azok, aki távolról sincsenek túl a dolog nehezin, de úgy néz ki, hogy a majsztróra is vár még néhány hascsikarásos futam. Ha Carax működését valamiképpen óhajtanánk definiálni, tán a "betegségmozi" kifejezés lenne a legplasztikusabb címke. Ilyesfajta megközelítést persze láttunk már mástól is, de az biztos, hogy L. C. a "műfaj" legkövetkezetesebb művelői közé sorolható. Hősei beteg emberek, bár akad közöttük néhány, akikről ez csak a harmadik jelenésük során derül ki, mármint ugyanazon a filmen belül.
Említett következetesség annak a ténynek az ismeretében nyeri el valóságos súlyát, amit tud mindenki, a Pont Neuf kapitális kudarca után nyolc év szüneten vagyunk túl. A vak is látja, semmi se változott. Hogy mást ne mondjunk, a Pola X se lehetett egy kétkrajcáros mulatság. C. ott folytatja, ahol abbahagyta. E tempót voltaképpen, bár némiképp a moziban átélt borzalmakon felülemelkedve, romlatlanságnak is nevezhetnénk. Vagy arcátlanságnak.
Arról van ugyanis szó, hogy L. bemutat egy jó házból (frászt, kastélyból) származó aranyifjút, leginkább azért, hogy íziben sós kútba, kerék alá (többször szó szerint) tegye, s megmutassa általa, hogy csak nyakig a szarban válik el az exkrementum a májtól. Teszi ezt a legtökéletesebb gátlástalansággal, ami viszont a nézői türelmet teszi jócskán próbára.
Hőse sorsának fokozatos mind rosszabbra fordulása ugyanis eminens módon meríti ki a vérgiccs összes eddig ismeretes kritériumait. Magyarán a nézőnek a túléléshez van szüksége az előtanulmányokra, legalább a P. N. látására. Ha az megvan, kis jóindulattal mondhatjuk ugyanis, hogy hát persze, ez csak eszköz, ez csak jelkészlet meg minden. Szóval amivel vigasztalni szoktuk magunkat elgurult fillérkéinkért.
Egyébként marad amit látunk: merő eszképizmus.
