Ez a film ott kezdődik, ahol a legtöbb történet véget ér. A tipikus szirupos, romantikus vígjátékokban általában hosszas huzavona után férfi és nő egymásra talál, összeborul, az oltár elé vonul, vagy egyszerűen csak ellovagol a naplementébe. Arról már igen ritkán szól a fáma, hogy mi is az, ami mindezt követi. A ?boldogan éltek, míg meg nem haltak? mondatot körülbelül 4-5 éves korig vagyunk képesek kérdések nélkül elfogadni, ezt követően egyre többen értetlenkedünk: Mit is takar ez pontosan?
Shawn Levy nem az a rendező, akit feltétlenül szeretünk, és nem is az, akinek a filmjeiért sikk rajongani. Vagy egyáltalán lehetséges volna egy-két véletlenül találó poénon túl kedvelni őket? Rendezői próbálkozásai a filmes étvágy csillapítása szempontjából egy rossz sarki hamburger hatásához mérhetőek. Az olyan délutáni gyors-mozik alapján mint a Szakítópróba, az Éjszaka a múzeumban 1-2, vagy akár A rózsaszín párduc, mégis megfogalmazhatunk egyfajta Levy-humort, mely a Párterápiával vitathatatlanul csúcspontjához ért. A házaspárok unalmasak. Esetenként félelmetesek, vagy egyszerűen csak szánalmasak. Éppen ezért a hollywoodi sikerkohó igen ritkán nyúlt ehhez a témához. Ha mégis vászonra emelték, legtöbbször a házasság drámai, szívszorító oldalát igyekeztek megragadni (Nem félünk a farkastól). Az ügy komolyságából fakadóan az európai filmesek értékelhetőbb filmeket kreáltak ebben a műfajban, (Jelenetek egy házasságból, A fül), majd a dramatizált, "thrillerizált" változatokra ráunva a műfajkeveredés egy igen speciális változatát hozták létre a Mr. és Mrs. Smith alkotói. Az említett opusz sikere után boldog-boldogtalan igyekezett kisebb-nagyobb adag akcióval fűszerezni a házasélet filmváltozatait. (Hová lettek Morganék? vagy a múlt héten premierező Exférj újratöltve.) A Párterápia egy kis összeesküvéselmélettel fejeli meg mindezt, de természetesen mindvégig a humor marad a domináns pozícióban.
Az alapkoncepció triviális. A film két esetlenségében szeretetreméltó kertvárosi ember hétköznapjaiba enged bepillantást (Steve Carell és Tina Fey), akiknek a hajnali gyerekszobából indított aput-anyut oldalba térdelő roham, a gyerekidomítás és az esti könyvklub érdektelensége őrli idegeit. S mikor már azt gondolnánk, hogy egy puccos belvárosi étteremben elköltött vacsora a legnagyobb dobás életükben, elindul a megállíthatatlan lavina. Mivel későn érkeznek, más asztalfoglalását veszik el, Tripplehornként jelentkeznek be. Ebből aztán olyasfajta galiba kerekedik, amibe belekerül egy kompromittáló tartalmakkal bíró pendrive, két korrupt zsaru, egy éjszakai lokál és egy igazán perverz képviselő, valamint egy forrón szerető proli pár is. És ekkor fordul át a házastársi kényszerromantika akcióvá. A motiváció ez esetben a hölgy és a férfi oldaláról is egyértelműen a család megóvása, a gyerekekhez való hazatérés, ehhez pedig feltétlenül meg kell szerezniük az adathordozót, s lebuktatni a rossz embereket. És hogy mi mindenre képesek, azt kissé blőd poénok halmán, a csónakázótavon és egy éjszakai lokálon át egészen egy helikopteres rajtaütésig követhetjük végig. A feleség által levezényelt autósüldözés pedig Brian O?Connernek (Paul Walker) és a Halálos iramban minduntalan változó csapatának is dicsőségére válna. James Franco és Mark Ruffalo is feltűnik egy-egy epizód erejéig. Mark Wahlberg pedig a félresikerült drámába tett kiruccanása után (Komfortos mennyország) ismét visszatért saját terepére, s a szöveget minimálisra csökkentett szerepében bőszen mutogatja duzzadó izmait.
Ha nem várunk semmi eget rengetőt s azt gondoljuk a moziba menet, hogy egy egészen egyszerű házaspárhoz érkezünk meg, akik szeretettel és omlettel várnak, s a találkozás végtelen unalommal kecsegtet, nem fogunk csalódni. Steve Carell (Horton, Zsenikém - Az ügynök haláli, Office-sorozat, A minden6ó) és Tina Fey (Bajos csajok, A stúdió-széria) kisujjukból rázzák ki az ügyefogyott házastárs karakterét, akiket minden balfékségük ellenére szívesen megölelnék, de nem az ő társaságukra vágynék kikapcsolódásként. Hála nekik, alaposan eszünkbe véshetjük (hiszen jó hollywoodi szabály szerint minden háromszor hangzik el), hogy a gyereknevelésben semmi sem válik be jobban, mint a "Háromig számolok", hogy egy étteremben nem vesszük el más asztalát, s hogy Wahlberg felvehetne már egy inget.
A poénok éppen annyira ütősek, amik csak egy halálosan unalmas, a hétköznapok szürkeségébe poshadt kertvárosi házaspárt képesek megnevettetni (Tina Fey folyton kócos frizurája, ahogy elmélázó tekintettel pásztázza Mark Walhberg kockáit, Steve Carell-lel előadott sztriptíztánca, stb.). Sem a fiatalabb generációnak, sem a még egyedülállóknak nem ajánlható. Ennek ellenére kedves, délutáni mozi és garantáltan túlélhető.
