Elővárosi, idillikus, játszótéri jelenet: anyuka elmerengve ül a padon, haját lágyan simogatja a szél. Tőle pár méterre apró gyereklány túrja lelkesen a homokot vagy valami hasonló. Biztonságot jelentő anyaölt, meghitt anya-lánya pillanatokat és halk, cinkos kacagásokat idéző-sejtető képsorok. És ekkor, a narráció révén megismerjük az anya, Sarah gondolatait: szavai unalommal és közönnyel vegyes enyhe undortól csöpögnek, nem is érdekli kislánya, ez a kiismerhetetlen törpe. Todd Field színész (Tágra zárt szemek) és rendező A hálószobában (2001) után megint a mindennapok újra és újra elhazudott valósága mögé rejtett borzalmakról rántja le a leplet.
Sarah (Kate Winslet megint remek) igazi élete akkor kezdődik, amikor felbuzdulva a játszótéri anyukák "úgy sem mered" jellegű heccelésén, szóba elegyedik a kisfiát hintáztató helyi menő csávóval. Sarah nem csak Brad (Patrick Wilson, erős csődör-beütéssel, de átéléssel) nevét tudja meg, de egy polgárpukkasztó csók is elcsattan, hadd aléljon a pár méterre nyálát csorgató prűd és álszent, kispolgári hölgycsokor. Sejthető, hogy kettejük kapcsolata nemsokára vízszintes horizontba tevődik át, persze teljes titokban.
A megnyerő, csupaszív apuka, Brad egyébként házas és (már nem annyira) szépreményű ügyvédjelölt, aki évről évre nekifut utolsó vizsgájának (Kosztolányi Béla, a butájának egy változata ő), de mostanában az esti könyvtárazás helyett inkább a parkban tengeti idejét, s vágyakozva nézi a kamaszkori szabadság és lendület hajtotta gördeszkás srácokat. Persze, teljesen titokban.
Szép lassan az elhallgatások, titkolódzások, s a hazugságok legalább olyan életképes hálót fonnak a szereplők köré, mint maga a valóság. Megsejtetni vagy felfedni valamit ebből a látszatvilágból nem szabad és nem is lehet, s ha valaki van olyan szerencsétlen, hogy titkos énje lelepleződik, akkor megszégyenített páriaként a kisvárosi társadalom szövevénye kiokádja magából. Így jár Ronnie (Jackie Earle Haley zseniális, titkos Oscar-favorit) is, aki frissen szabadult pedofil, s édesanyjához költözik haza. Ő lesz a kisváros leprása, akit messze el kell kerülni, ő a helyi uszoda cápája, aki elől pillanatok alatt kiüresedik a medence. Ronnie kényszerből őszinte, arcán a végzete, hiszen egyszer már leleplezték, s az arcképét hirdető elrettentő plakátok a város minden fájáról visszaköszönnek.
Todd Field érdekes játékot játszik velünk: szeret fordítani a perspektíván, megcserélni nézőpontokat, s ez által legalább megpróbálja átformálni a sztereotip véleményeket. Pedig ez veszélyes játék, (halál)tánc a penge élén. Szerencsénkre Field érti a módját az arányok kavarásának és felcserélésének: a gyerekmolesztáló nem lesz megértendő és elfogadandó figura, de kell, hogy lássuk, van, aki őt a világon legjobban szereti. Field nem akar nekünk semmit elmagyarázni, vagy valamit mindenképpen megértetni, egyszerűen megmutatja, milyen lenne, ha belelátnánk a szomszédaink fejébe.
Sebészi precizitással boncolgatja a lelkeket, hűvösen és szenvtelen módon, s ezt az impassibilitét szolgálja a sokszor zavaróan ható narráció is, ami brechti elidegenítő effektusként eltávolít minket a mozi beszippantó varázsától, s távolabbi, hűvös fejjel végiggondolt mérlegelésre, számvetésre késztet.
Rengeteg dolog száguldhat át fejünkön, míg peregnek a képsorok: el nem mondott igazságok, kijelentett hazugságok, elharapott mondatok, s örökre fejünkbe zárt kérdőjelek. S mindezekkel a rendező magunkra hagy minket. Itt nincs meg az a könnyebbség, mint Todd Solontz (A boldogságtól ordítani) filmjeinél-aki annyira kihegyezi történeteit a groteszk-abszurd helyzetekre, hogy nem tudjuk őket magunkra vonatkoztatni-; mert Field filmjének minden mondata hullámokat vet bennünk. Ki ne gondolkodott volna már ki tudja hová elsuhant évekről, bezártságról, tartalom nélkül átvett formáról, alternatíva nélküli vágyról és vágy nélküli alternatívákról? Az Apró titkok a bennünk szunnyadó kétségeket, félelmeket, ásító hiányosságokat is mozgásba hozza, s mindezt nem lehet nem érezni.
Ezért is érthetetlen a film címének kierőszakoltan konkretizálgató magyarítása. Az eredeti Little Children remek többletjelentést ad a filmnek, hiszen minden szereplője gyermek. Felnőtt testbe, kötelezettségekbe zárt gyereklelkű zavarodottak. Lelkük legmélyén nem ismerik fel, hogy ők már felnőttek, továbbra is csak saját vágyaiknak, kétségbeesett és önző önkeresésüknek élnek pusztító módon. Sarah férje, Richard egy pornós webgirlről, Kúrós Kayről fantáziál, mintha megtorpant volna a kamaszkori nedves álmoknál; Brad zsaru barátja, Larry (Noah Emmerich megint háttér-szerepben, de kiválóan) képtelen szembenézni vétkeivel, öngyűlöletét inkább kivetíti a kisváros bűnbakjára; Brad valószínűleg nem is akarja letenni az egyértelműen egy határozott cezúrát és váltást jelző ügyvédi vizsgát, inkább gördeszkás babérokról álmodozik; Sarah pedig kezdetben státuszszimbólum volta miatt hódítja meg Bradet, mintha egy pompomgirl-vetélkedő tárgya lenne a férfi, majd a Bovaryné-sors minden lehetséges kiútját benne látja megtestesülni. Paradox módon Ronnie, a beteg, a pszichésen elferdült, torz személyiség az, aki leginkább tisztában van anyjához való kényszerű és szeretetteljes kötődésével, örökös kiszolgáltatottságával, önálló és normális életre való képtelenségével. Megannyi akaratlan és öntudatlan Pán Péter, messze a vágyaikat kiteljesítő Sehol-szigettől, s bennük csak az űr tátong, a megmagyarázhatatlan sóvárgás s az űr kitöltésére irányuló igyekezet.
A film-számomra legmarkánsabban kiolvasható-fő mondanivalója éppen az, hogy nincsenek válaszok, csak kérdések. Ennek fájdalmas tudatosítása és tudomásul vétele a felnőttség határköve, s ez egyértelműen nem kor, hanem érettség kérdése. A mozi végére így vagy úgy a legtöbb szereplő meghozza a maga fájdalmas döntését, s vállalja mindazokat a kötelékeket, a felelősséget, ami eddig is ott volt a számára, csak éppen láncoknak értelmezte őket; pedig lehet, hogy a szeretet és a szembenézés súlya volt.
Így foszlik szét egy sosem lehetséges ábránd, így tűnik el Sehol-sziget, hogy átadja helyét a valóságnak, annak minden édes-bús lemondásával, szépségével és elmaradhatatlan gyötrelmével.
