Mit kezd egymással két gyökeresen különböző egyéniség, ha éjjel-nappal szoros munkakapcsolatban kénytelenek élni? Természetesen nyúzzák egymás idegeit és végül ölre mennek. Helyesebben ölbe.
Ugyan a végkifejlet a film első pillanatától sejthető, de Sandra Bullock és Hugh Grant romantikus vígjátékait nem is azért szeretjük, mert belebicsaklik az agyunk. Ezt például azért, mert a felnőtt mesének is beillő butácska történet bájos, humoros, egyszerűen magával ragadó, minek következtében végigizguljuk az egészet ama bizonyos happy end-ig.
George Wade (Hugh Grant) New York menő ingatlanfejlesztési vállalatának vezetője, bár a felelősség és a komolyság nem erős oldala. Bátyja, Howard (David Haig) a színfalak mögül irányítja közös cégüket, és ferde szemmel nézi testvére életvitelét. George ugyanis bukik a fiatal és csinos jogásznőkre, és a felvételnél hajlamos megfeledkezni azok szakmai tapasztalatlanságáról.
Így kerül az egyik költséges hiba után a céghez a Harvardon végzett briliáns elméjű, és a jó ügyek mellett rendkívül elkötelezett Lucy (Sandra Bullock). A választás azonban mindkettőjük számára végzetes, mivel folyamatosan egymás idegeire mennek.
A szociálisan érzékeny jogásznő a férfi pozícióját jobbító szándékkal igyekszik felhasználni, a könnyed üzletember viszont személyi asszisztenseként kezdi kezelni a nőt, már nyakkendőt sem tud választani nélküle. Mire Lucy-nak elege lesz a helyzetből, George már képtelen lemondani az "élő lelkiismeretéről".
A se vele, se nélküle kapcsolat számtalan komikus helyzetet szül a "vadmacskaperec"-szerű szexuális fantáziálástól a hagyományosan félreérthető éjszakáig. Természetesen a katalizátor szerepét az a rivális ügyvédnő tölti be, akit Lucy-nak a két hetes felmondási idő alatt kell betanítania maga helyett.
A film Lucyja nem véletlenül emlékeztet a Beépített szépség csetlő-botló álszépségkirálynőjére. Nemcsak Sandra Bullock személye köti össze őket, de Marc Lawrence író-rendező is, aki akkor forgatókönyvíróként működött közre. Úgy tűnik, Bullock lesz az örök Lucy a filmvásznon, hiszen már az Aludj csak, én álmodom c. filmben tökélyre vitte a jószándékú bukdácsolást. Más kérdés, hogy Hugh Grant sem hagyta otthon szempilláinak zavart rebegtetését...
John Powell dinamikus zenéje, Kovács László (!) operatőri munkája (mindent felülről fényképez), az Audrey Hepburnt idéző fekete-fehér estélyi felvonultatása, és a két vérbeli komikus fergeteges szócsatározása - a már megszokott klisék ellenére is - garantálja a film közönségsikerét.
