No, nem Susan-t, hanem az Egyesült Államok alig létező történelmét. Martin Scorsese legújabb, monumentálisra hangolt filmjében a legendateremtésre tesz kísérletet. Hősöket próbál találni, önigazolást a mához. Az európai néző számára talán különösnek is tűnhet az igyekezet, mellyel a jelenből visszanyúlva igyekszik folyamatot ábrázolni. A semmiből várat építeni - ez lenne itt a feladat.
A probléma örök és valójában megoldhatatlan. Hiszen a múlt vagy van, vagy nincsen. Kreálni persze lehet: a múlt hamisítása jövedelmező vállalkozás - egy kurzus erejéig. Sajnos az Egyesült Államok történelme nem nyúlik vissza évezredekre. Néhány röpke századot számlál csupán, és inkább gengszterekben bővelkedik, mint kiemelkedő történelmi személyiségekben. Lehet, hogy az egységes gyökértelenség az oka, de az amerikai identitás, az együvé tartozás érzése mégis nagyon erős. Ehhez a hazafias érzelemhez keres támpontot, töltőpatront az olasz származású rendező. Itt senki sem lehet igazi amerikai: mindenki jön valahonnan. Az USA értelemszerűen a bevándorlók hazája. (Egyedül az indiánok vannak valóban otthon, de őket a fehér népesség viszonylag gyorsan elindította a kipusztítás rögös útján...) Mégis folyik az egymásra mutogatás: mindig vannak egyenlőbbek, amerikaibbak az amerikainál.
A New York bandái illúziókeltő mozi. Láthatóan sok pénzt fektettek a díszlet hitelességébe, az atmoszféra megteremtésébe. Nincs az a szőrszálhasogató történész, aki kivetnivalót találhatna a jelmezekben vagy a legapróbb kellékben. Profi munka, ebben nincs hiba. A történelmi szcéna a U2 és Peter Gabriel XXI. századi zenei aláfestésével zajlik - elidegenítve kissé a múlt időtől, nehogy túlságosan beleandalodhassék a néző. Szigorúbban nevezhetnénk az eljárást modorosnak is: szándékolt érzelgős hatáskeltésnek. De maradjunk szelíden-szakmaian az elidegenítésnél.
Az idő egészen pontosan 1863. New York a bűnbandák városa. Kvázi kiskirályok irányítanak egy-egy városrészt. A bűnözés a mindennapi élet része. A politikusok is bandavezérek. A polgárosodás látszata alatt súlyos bűnökben vergődik a város. A Leonardo di Caprio által megformált ifjú hős az apja haláláért szándékszik bosszút állni, akit sok évvel azelőtt a Hentes Bill (Daniel Day-Lewis) névre hallgató ellenlábas bandavezért ölt meg. A hentes szolgálatába szegődik, bizalmasa lesz, majd sikertelen merényletet kísérel meg ellene. Később rá kell jönnie, hogy igazi hivatása nem a bosszú, hanem az ír bevándorlók jogaiért folytatott harc.
Tanmese ez a csillogó szemű legkisebb fiúról. Banálisan egyszerű és persze a végletekig hatásvadász. Hossza túlhaladja a két órát: ennyi több mint elég a témából. A filmidő túlnyomó részét a véres utcai harcok esztétizáló tálalása tölti ki. Ömlik a vér, törnek a koponyák sorra.
Ez lenne hát az a kor, amit büszkén, mellet veregetve lehet mutogatni? Így terem az igazi amerikai? És így terem az amerikai álom? Nagyon hiányzik az anyaggal szembeni kritikusság. Közhelyes western-romantika ismét, amit történelmi távlatként az amerikai nézőnek kínálhat a film. Hogy mit kínál az európai nézőnek, nagy kérdés. Di Caprio pedig már alkatilag sem hős-típus: a kamarajelenetekben látni valójában, hogy van a színészi pályán keresnivalója. Nem lánglovag, hanem egyszerűen tehetséges színész. Kár, hogy kevés jelenetben bizonyíthat.
Ha van érték ebben a milliárdos hős-moziban, akkor az a karakterek sokasága, az apró érdekességek megfigyelése, a részletek aprólékos kidolgozottsága és mindenek előtt a különböző karaktereket megjelenítő színészek játéka. Sorjáznak a jobbnál jobb mellékalakok, kocsmatöltelékek, piti tolvajok, zsebmetszők. Akkor jó a film, amikor tud az emberre koncentrálni és nem akar a rút békából rögtön elegáns királyfit varázsolni. Felejtsük el a bombasztikus felszínt és örüljünk a hömpölygő new yorki kavalkádnak.
