A mentőorvos figurája a legjobb alibi egy filmkészítő számára. A karakter miatt ugyanis eleve felmentést kap a dramaturgia és a szerkesztés minden nyűge alól, hiszen többnyire a legkézenfekvőbb lehetőséget választja: epizódok során vezet végig minket a ficamtól a szélütésig, a részegségtől az öngyilkosságig.
S eközben nem adja fel a reményt, hogy a lazán egymásra fűzött epizódokból csak felsejlik valami nehezen felejthető az életről, hiszen a mentőorvos egyszerre a Megváltó modern figurája, mint ahogy Kharón ladikját is ő irányítja némiképp. Rajta csapódhat le a modern kor megannyi közönye és fásult fájdalma, s ha ő maga is különös lelki nyavalyában szenved, akkor a film további gellert kapva száguldozhat a mélyebb jelentések felé.
Hendrik Hölzemann forgatókönyvíró és rendező sajnos szintén a könnyebbik utat választja első filmjében, a Szívritmusban. A fiatal mentőasszisztens, Crash - miként az első kockákból kiderül - gyermekkori traumát görget maga előtt, s ez bizony meg is adja a film alaphangulatát, miközben a rendező láthatóan nem tud mit kezdeni a túlságosan lazára font cselekményszálakkal. Keverednek itt a trauma flashbackjei a főhős visszatérő rémálmának képeivel, amely ráadásul - újabb csavarként - jóslatként is funkcionál, vagyis a jövőt hozza elénk, s mindezt felerősítené a kölni utcák koszlott jelene, valósága. A többnyire indokolatlan váltások, a pluszjelentések utáni eszeveszett kapkodás miatt azonban csakhamar érdektelenné válik, hogy mit is látunk valójában: jelent, jövőt, múltat, kizökkenünk az időből, s némiképp fásultan nézzük, ahogy Crash (Matthias Schweighöfer) egyazon buzgalommal próbál megmenteni alkoholista hajléktalant, spleenes kamaszlányt, és persze önmagát.
És felrémlik, mert hogyne rémlene fel, Scorsese alig nyolc éve forgatott filmje, a megtört tekintetű, kialvatlan Nicolas Cage-dzsel, aki New York sivár, élhetetlen utcáin bolyongott. A borongós, depressziós A holtak útja azonban egyrészt okos döntéssel mellőzte a romantikát, mégis beszélt szerelemről és megváltásról, miközben olyan erős atmoszférát vont a film köré, hogy aki látta, napokig gyanakvó tisztelettel nézte a rohammentősök munkáját. Hölzemann azonban többet és kevesebbet is akar ennél: könynyed melankóliával pengeti a halál és a szerelem húrjait, anélkül hogy egyikről is lenne bármiféle mondandója, elmélkedik születésről és újjászületésről, miközben a haláltusa vizuális közhelyeit is felmondja csöndes buzgalommal. Filmjén láthatóan nem segít, hogy ő maga is mentősként teljesített civil szolgálatot, hiszen az alkotás látványos erőlködései ellenére is csak a felületet horzsolja, miközben kínálkozó lehetőségeit rendre elpuskázza. A kamaszlány halála után, amely tagadhatatlanul a film legerősebb pontja, olyan végkifejletbe kormányozza a filmet, ahol már csak szelíden mosolyogni lehet, akárcsak Crash, a jámbor, dúlt lelkű angyal. A Szívritmus egyetlen, valódi izgalma azon drukkolni, hogy minden snittben ugyanott virítson a főhős arcán éktelenkedő, gyermekkori sebhely. Kihívásnak néha ez is megteszi.
