A tavalyi év megdöbbentö sikerű német filmje után a spanyolok kedvence is eljutott Magyarországra. Ahogy Fák jú, tanár úr esetében, úgy a Spanyol afférnál is világosan látni, miért imádták a helyiek, számunkra viszont csak jó indulattal több egy átlagos romantikus komédiánál. De vajon mi a siker receptje?
Hogyan lett a Spanyol affér Spanyolország történetének legnézettebb hazai filmje, és az Avatar után minden idők második leglátottabb mozija? Most valószínűleg az összes helyi producer erre keresi a választ az Ibériai-félszigeten, hiszen az ominózus alkotás nem sokkal több egy átlagos hollywoodi produkció lokális verziójánál, mégis rajongtak érte. Vagy mégis csak több?
Az eredeti címén Nyolc baszk vezetéknévre keresztelt vígjáték történetének fő szála senkinek nem jelenthet újdonságot: Rafának (Dani Rovira) az események furcsa láncolata folytán meg kell játszania a helyit a szívének tetsző lány kérésére. Amaiának (Clara Lago) ugyanis váratlanul hazatér édesapja (Karra Elejalde), az esküvő előtti napokban elhagyott lány pedig nem szeretne csalódást kelteni apjában, úgyhogy Rafát a férjeként mutatja be. Persze mindez hihetetlen kalamajkát és bonyodalmat okoz főhőseink életében.
„A történet lezárása kifejezetten eredeti”
Hányszor láttunk ilyen sztorit a filmvásznon! Pár lépés a mennyország, Aludj csak, én álmodom! vagy A nagy nap, hogy egy frissebb példát említsek. Csakhogy mindez nem ilyen egyszerű, ugyanis jelen esetben Rafa andalúz, Amaia pedig baszk, a két nép pedig finoman szólva sincs jó viszonyban egymással. Sevillában éltetik a spanyol egységet, Bilbaóban a terroristák robbantanak a függetlenségért.
A Spanyol affér a katalán függetlenségi törekvések és az ETA baszk terrorszervezet leszerelésének árnyékában jó érzékkel nyúl forró témához, amelyet ráadásul romantikus vígjátéki elemekkel tálal. Számtalan poént építenek az Ibériai-félsziget déli és északi részén élőkkel szemben támasztott sztereotípiákra. Ezek többsége sajnos kulturális ismeretek hiányában nehezen lenne érthető, szerencsére azonban a film van annyira egyszerű (olykor már-már együgyű), hogy még nekünk, magyaroknak is leesik a vicc: például az andalúzoknál a hajzselé szentebb, mint Szűz Mária, északon pedig annyit esznek egy vacsorára, mint az ország többi részén egy egész héten.
Sajnos a legtöbb tréfa szemmel láthatóan a nyelvjárási különbségekből fakad, ezek nyilván nehezebben érthetők a spanyolt nem beszélők számára, bár szerencsére a forgalmazó remek feliratokkal segít értelmezni a nyelvi humort. Különösen a regionális dialektusok kapcsán mondhatjuk, a Spanyol affér ugyanazt testesíti meg Spanyolország számára, mint ami az Isten hozta az Isten háta mögött volt Franciaország esetében, tehát a társadalom által nem, de a politika által valamiért károsnak sugallt helyi jellegzetességek, sztereotípiák humoros éltetése.
Ami viszont nem bocsátható meg, az a film által felvonultatott kliséhalmaz és a papírmasé figurákra történő egyszerüsítés. Sajnos a rendező (a romantikus komédiákban jártas Emilio Martínez Lázaro) szinte tájjá degradálja főhőseit, Amaia, Rafa és a többiek elsősorban andalúzok és baszkok, csak másodlagosan emberek – erre a pappal folytatott beszélgetésük tökéletesen rávilágít. A történet lezárása viszont kifejezetten eredeti, és remek fricska Hollywoodnak, hogy nem kell minden konfliktust ugyanolyan megoldással feloldani, igenis lehet újat mondani még a happy end-elv betartásával is.
A Spanyol affér sikere azon múlott, hogy remek érzékkel tapintott rá a társadalom egyik érzekeny problémájára, és arra tudott humorosan, nem pedig szájbarágósan vagy kioktatóan reflektálni. Tavaly ugyanezt tette Horvátországban A pap gyermekei és Németországban a Fák jú, tanár úr! Akárcsak az utóbbihoz, a Nyolc baszk vezetéknévhez is készül már a folytatás (remélem Kilenc baszk vezetéknév lesz a cím). A magyar filmgyártás ezzel szemben még az elsővel is adós, az azonban tisztán látszik, mi a recept egy hatalmas sikerhez.
