A céltalan hajózásra ítéltetett Freddie-nek nem évtrilliókra, hanem saját gyermekkorára kéne visszaemlékeznie ahhoz, hogy végre kiköthessen. (A teljes elemzés a Prizma ma megjelenő 10. számában olvasható!)
Az alkotói megalkuvást hírből sem ismerő Paul Thomas Anderson a Vérző olaj (2007) után ismét öt évig várakoztatta rajongóit. A végeredmény egy lassú és tétova, ám hipnotikus sodrású mozi lett, amely tudatosan távol tartja magát a kényes témája fölötti bárminemű ítélkezéstől. Anderson meghagyja a South Parknak a szcientológiai egyház sötét titkainak leleplezését, hiszen őt egy kevésbé zajos botrány feltárása érdekli: az életműve központjában álló archetipikus Apa-Fiú kapcsolatok újabb kudarctörténete.
[...]
Ám korántsem hagyományos rendszerkritikáról van itt szó, ami tagadja a társadalmi felemelkedés lehetőségét. Sőt, ebből a szempontból többnyire igazi sikersztorinak számítanak Anderson történetei; dúsgazdag olajmágnással, befutott pornósztárral és nagyhatalmú egyházfővel hirdetve az amerikai álom évtizedeken átívelő valóságát. A felszíni sikerek mögött azonban egy sokkal jelentősebb kudarc ismétlődik újra és újra: a patriarchális öntőformába rendeződő személyes kapcsolatok ellehetetlenülése. Anderson filmjei ugyanis lényegüket tekintve nem karriertörténetek, hanem költői világmagyarázattá duzzasztott családi drámák, melyek épp azt mutatják meg, hogy a családi szerepkörök élethosszig uralják az emberi viszonyokat, sokkal inkább meghatározva sorsunkat, mint bármely társadalmi vagy gazdasági tényező. Tehát nem a félkarú rablón beütő jackpot vagy a gazdag olajmező ígérete, hanem maga a család az igazi andersoni utópia, melynek délibábjától folyamatosan szenvednek a szereplők, hiszen az esetleges beteljesülés pillanatában ők maguk rettennek vissza tőle.
[...]
Az integrációs kísérlet természetesen végül kudarcba fullad, hiszen a tékozló fiút mégsem sikerül megtartani az Ügy immár intézményesülő „családjában”. Mintha az anyai princípium infantilis szexualitásba torkolló hiánya legyőzné Freddie-ben a pótapa iránti ragaszkodást. A vad közösülés és a gyermeki kötődés tárgyaként egyszerre szolgáló homoknő kiemelt dramaturgiai pontokon való megjelenése legalábbis ezt a pszichologizáló olvasatot erősíti. Az örökös céltalan hajózásra ítéltetett Freddie-nek ugyanis nem évtrilliókra, hanem csak a saját gyermekkorára kéne visszaemlékeznie ahhoz, hogy egyszer kiköthessen. Életének azonban így tökéletes összefoglalása a hajó mögött fodrozódó víz emblematikus képsora: nincs benne semmi maradandó, hiszen személyisége pillanatról pillanatra oldódik vissza a végtelen, befogadó óceánba. A Mester épp ezért nem háborús traumafilm (a csatatéri élmények legfeljebb katalizátorát jelenthették a lényegi defektnek), és nem is igazán egy modern kori szekta természetrajza, hanem a sodródás létállapota mögött meghúzódó gyermeki szeretethiány körbetapogatása.
