Az Amerikába jöttem folytatásában szóba kerülnek a felesleges folytatások. Akeem király zabigyereke arról panaszkodik a királyi palota fodrásznőjének, hogy Hollywoodban manapság csak szuperhősfilmek, feldolgozások és régi klasszikusok teljesen felesleges folytatásai készülnek. Az alkotók ezzel a kikacsintással sajnos le is tudják az önkritikát, és pont olyan filmet csinálnak, mint amelyet a szereplők ebben a jelenetben kigúnyolnak.

Az Amerikába jöttem 2. létezése miatt önmagában még nem kellene magyarázkodniuk, az 1988-as eredeti rajongói közül nagyon sokan és nagyon régóta várták a folytatást. Eddie Murphy és John Landis klasszikusa persze lezárta a sztoriját, ahogy egy modern népmeséhez illik, de miért ne lehetne eljátszani azzal a gondolattal, hogy Zamundában sem állt meg az élet a „boldogan éltek, míg meg nem haltak” után? A képzeletbeli afrikai királyságban is eltelt 30 év, Amerika is megváltozott, elvileg tehát adott minden egy fergeteges szatírához.

A gyakorlatban ehhez képest valószínűleg úgy kezdtek hozzá a munkához az írók, hogy kigyűjtötték az első rész legjobb poénjait és a legikonikusabb pillanatait, és utána vagy változtatás nélkül beleszőtték az „új” sztoriba vagy kifordították őket. Az alaphelyzetet is megcsavarták, most ugyanis a címmel ellentétben nem Amerikába, hanem Afrikába jönnek az új szereplők. Kiderül ugyanis, hogy Akeem hercegnek van egy harmincéves zabigyereke, akinek a létezéséről még ő sem tudott, most viszont pont rá van szüksége Zamundának. A hercegnek, aki apja halálát követően elfoglalja helyét a trónon, csak lánygyermekei vannak, és ha nem kerít gyorsan egy fiú trónörököst, akkor a szomszédos Nextdoria („Szomszédia”) diktátora (Wesley Snipes) lerohanja az országot. Akeem hűséges tanácsadója, Semmi társaságában Queensbe utazik, és szinte azonnal meg is találja a jegyüzérként dolgozó Lavelle-t. A fiút nem kell sokáig győzködni arról, hogy kövesse apját Zamundába (elég megvillantani hozzá egy aktatáskányi pénzt), ahhoz viszont ragaszkodik, hogy anyja (Leslie Jones) és nagydumás nagybátyja (Tracey Morgan) is vele tartson.

Az aluliskolázott queensi prolik beszabadulása az elegáns királyi udvarba papíron vicces is lehetne, akad is néhány vállalhatóbb poén (a legtöbb Wesley Snipes karakterének köszönhető), de mintha az íróknak nem sikerült volna megérteniük, miért lett akkora siker az eredeti film. Az Amerikába jöttemben egy képzeletbeli ország hercege csodálkozott rá arra a színes-szagos, korhatáros valóságra, amelyet a néző maga is jól ismert, míg a második részben alig lépünk ki a  családbarát meseország falai közül.

Negyedóráig még szórakoztató, ahogy az afrikai sztereotípiákból felhúzott díszletek közt bohóckodnak a szereplők, közel két órában viszont egyszerűen csak fárasztó és kínos.

Pláne, hogy az alkotók fantáziája tényleg csak odáig terjedt, hogy a poénok mellett az eredeti alapsztorit is újrahasznosítsák. Lavelle-t is egy kényszerházasságba akarják belekényszeríteni, a feleségjelölt is pont ugyanolyan engedelmességre programozott biorobot, mint Akeem féllábon ugató mennyasszonya volt, és az apja akaratával dacoló trónörökös ezúttal is egy „alacsonyabb rangú” nő oldalán találja meg az igaz szerelmet.

Még nagyobb probléma, hogy ezzel a sztoriszállal Akeem karakterét mellékszerepre kárhoztatják. Ha a Lavelle-t alakító Jermaine Fowler legalább feleolyan karizmatikus lenne, mint Eddie Murphy (nem az), és ha dramaturgiailag meg is lehetne indokolni, hogy miért a fiatalok kerülnek fókuszba, Akeem mellőzésére akkor sincs mentség. Az Amerikába jöttem rajongói nem azért várták a folytatást, hogy két ismeretlen színész újrajátssza az első rész románcát, vagy hogy Leslie Jones és Tracy Morgan kedvére ripacskodhasson, hanem mert az eredeti karakterek sorsa érdekelte őket. Akeemot ehhez képest még jól meg is gyalázzák, azt kellene ugyanis elfogadnunk, hogy az a király, aki ifjú hercegként a vagyonról és a trónról is hajlandó lett volna lemondani a szerelme kedvéért, most a legrosszabb zamundai tradíciókat akarja folytatni. Az alkotók cserébe, az új trendeket követve, a női vonalat erősítik, így Akeem lányai is nagyobb szerepet kapnak, ami dicséretes ötlet, csak kár, hogy közben az előző rész legprogresszívebb karakteréből, Lisából is statisztát csinálnak. Szegény Semmi még rosszabbul jár, az ő jelenlétét tényleg semmi nem indokolja.

Craig Brewer rendező nem egy John Landis, de nem is tehetségtelen, amit a Murphyvel közös filmje, A nevem Dolemite is bizonyított, az írók közt pedig az első rész forgatókönyvének szerzői mellett ott van Kenya Barris sitcompápa is (Feketék fehéren), ezért is érthetetlen, hogy tudtak egy ennyire ambíciótlan, fantáziátlan és humortalan  filmet kiadni a kezeik közül. Wesley Snipes mellett igazán csak Ruth E. Carter Oscar-díjas kosztümtervező méltó rá, hogy külön kiemeljük, aki a Fekete Párduc után ismét lenyűgöző ruhakölteményeket alkotott. Kérdés, ez mennyire vigasztalja majd a csalódott rajongókat.