Ami hőseinkkel a szemünk láttára megesik - lerohadnak Bécsben fillér nélkül (egyéb célokra fenntartott 134 euróval) egy pofára is viharvert mikrobusszal -, kétségkívül nem egy húsvéti körmenet. Sokkal inkább egy mozijelenet, szűkebb-tágabb régiónk filmkészítői mutattak is hasonló dolgokat számosat az elmúlt húsz évben (no, a talajgyökerei is meglehetnek e metódusnak, vö. Szekérrel Bécsbe; Karel Kachyna; 1966, arról de szívesen mesélnék). Tehát az alsó-európai lumpenpopuláció sokszor vicces, olykor gyomorszorító bécsi vircsaftozása úgyszólván személyes emléke a magyar mozinézőnek; pergette a mexikoplatzi Aktionmarkt előtt ujjai közt a schillinget olyan nagy színész is, mint Andorai Péter és olyan lelkes amatőr is, mint Fábry Sándor, utóbbi lökte is nyilván mellé a halandzsát. S tőle már ugrani sem kell Szőke Andrásig és Badár Sándorig, őszintén szólva meg nem mondom, hogy kiterjedt mozgóképes életművük elsodorta-e őket, khm, a császárvárosig, de lenne egy fogadásom. Végül is mindegy, csupán annyit akarunk ezzel, hogy egy nagyon is létező, voltaképpen elég zsúfolt piacon próbálja ki jó szerencséjét a Bahrtalo!.
A helyzet szerencsésen vagy valahogy (ez nem túl tiszta; mindenesetre nem zárják őket egy pincébe pár évtizedre) megoldódik, inkább vesznek egy nem könnyen azonosítható plüssállatot, az illető rózsaszínű, azt próbálja Lali és Lóri tisztázni, hogy panda-e vagy malac. Csípnek egy szobabiciklit is, csak ez pörgetheti föl annyira a film sebességét, hogy - ugyan az addig látottakhoz képest némileg váratlanul - megjelenjék hamar egy felirat, melyből megtudhatjuk, hogy "két év múlva".
Tehát egy bécsi kabarétréfával a hátunk mögött nyílik módunk körülnézni Egyiptomban két év múlva. A Nílus folyamról és számtalan turisztikai jellegű huncutságról méltán híres afrikai országban meg az van, hogy a vendégek szuvenírt, a helyi erők meg tevéket vásárolnának, de van köztük egy gazdag ember, aki kutyát venne, "dzsörmen sipa" típusút. Azt pedig Erdélyben szinte utánahajítják az embernek, vö. a nagy helyi költő szavával: kelendő a burkus. Csak zálogba kell csapni érte a Daciát. Magyarul egy újabb - ezúttal számottevően hosszabb - kabarétréfa következik. Nem mondunk különösebben ellent magunknak, ha kijelentjük: a Bahrtalo! tréfás jelenetek laza füzére. Evvel még nem tettünk értékelő megjegyzést.
Ahhoz, hogy nyolcvan percet eltöltsünk két komikus és a szolid statisztéria társaságában, vagy nagyon jól megírt anyag kell, vagy két különösen karizmatikus személy. Nos, e hevenyészett tételből Lakatos Róbert rendező csak a második felével lehet hajlamos azonosulni. Az "elsőt kizárnám" - mondja az alkotó, és kiesik a vetélkedőből.
Szomszédos interjúalanyaink kétségkívül szeretetre méltó fiúk - az itt, nálunk is kiderül. Ártatlanok (úgy értem, drágán szeretnének olcsó dolgokat eladni, de nem gazdagodnak meg belőle; vélhetően soha) és időnként viccesek, de ami a leginkább szerethetővé teszi őket, alighanem a felhőtelenségük és az optimizmusuk. Minden további nélkül elvinnének a hátukon egy filmet.
Ugyanakkor számomra ezek után is kérdéses marad, hogy azok a sztorik, amiken a kocsmában betegre röhögjük magunkat, megélnek-e az asztaltól eltávolodva is. Hogy lehet-e úgy, hogy na akkor most fizetünk, fölkerekedünk és forgatunk, és amit elmondtatok, azt eljátsszátok a kamera előtt is, mi az nektek. Ez a csuda móka most speciel a vágóasztalnál látszik meghalni. A Bahrtalo! helyes film, kedvünkre való, szimpatikus hozzáállású, de kétszer olyan hosszú, mint kellene - olyan, mintha mindenki amatőr lenne körülötte, akik hosszan és szeretettel tudják nézni magukat. Az ilyesmi pedig minden efféle jófejségi alapú nekiveselkedések teljesen megszokott nyavalyája.
