A 2001: Űrodüsszeia mára már a filmtörténelem olyan része, amit egyetlen film-, vagy sci-fi rajongó sem kerülhet meg. A Pannonia Entertainmentnek köszönhetően most pedig végre a nagyvásznon is láthatjuk.
1968-ban, egy évvel a Holdra szállás előtt Stanley Kubrick olyan sci-fit készített, ami nem csak a kortárs filmművészet látványvilágát hagyta jócskán maga mögött, de még a mai nézők számára is megdöbbentő a vizualitása és elgondolkodtató a filozófiája. Nem véletlen a filozófia szó használata a történet helyett, ugyanis az események több térben és időben játszódnak, a közöttük található kapocs pedig nincs a szánkba rágva. Evolúció, tanulás, mesterséges intelligencia, ellenségeskedés, félelem, isten és hit, mit jelent embernek lenni… mind-mind előkerül a 2001-ben, és (eddigi tapasztalataim alapján) mindenki mást ragad ki belőle, hogy miről is szólt leginkább.
Történetünk elején sok ezer évvel ezelőtti, tudatlan, az éhhalál ellen küzdő majmok között egyszer csak megjelenik egy hatalmas monolit, melynek hatására elindulnak a fejlődés, a tanulás útján a primitív eszközhasználat segítségével. Aztán valamikor, a meg nem nevezett jövőben a Holdon egy ugyanilyen monolitot fedeznek fel az emberek, ami jeleket sugároz a Mars felé. Kis idővel később pedig egy expedíció indul a Mars felé, hogy kiderítse, mi található a bolygón, de az űrhajó mesterséges intelligenciájú rendszere, HAL 9000 egyfajta önvédelemből a legénység ellen fordul. David Bowman (Keir Dullea) a túlélés érdekében veszi fel vele a harcot, hogy végül egyedül tegye meg a következő lépéseket a fejlődés ismeretlen útján.
A 2001 története nem feltétlenül közönségbarát, legalábbis nem a nagyközönségre nézve, ugyanis rengeteg asszociációt és elvont gondolkozást igényel, de a nyitottabb nézők számára az elmélkedés hihetetlenül gazdag táptalajaként szolgál. Ráadásul időt is hagy erre a film, ugyanis helyenként már kínzóan lassan folynak az események. Épp ez a leggyakrabban elhangzó kritika a filmmel kapcsolatban: a lassú tempó. Olykor hosszú percekig nem történik semmi, csupán tájképeket látunk a kietlen pusztaságról, nézzük a hajó keringését, vagy épp szótlanul figyeljük a legénység tevékenykedését. Mindezt azonban olyan vizuális orgiaként tálalja Kubrick és operatőre, Geoffrey Unsworth, hogy még közel ötven év távlatából is letaglóz. A majd’ egy évtizeddel később készült Star Wars űrbemutatása és vizuális effektjei ehhez képest egy kreatív kisgyerek játszadozásának tűnnek (bocsánat, tudom, hogy most sokak lelkébe gázoltam bele). Nem is beszélve a hitelességről, ami főként a gyártás idejében volt egyedülálló: az űrhajó szerkezete, a fizikai következetesség mai napig megállja a helyét.
A zeneválasztásnak köszönhetően pedig emblematikussá vált képsorokat kapunk. Ugyan Alex North írt hozzá eredeti filmzenét, ezt Kubrick inkább komolyzenei szerzeményekkel helyettesítette, így Richard Strauss Imigyen szóla Zarathustráját meghallva mindenki az eszközhasználatra ráismerő majmokra gondol, Johann Strauss Kék Duna keringőjekor „táncoló” űrhajókat vizionálunk, Ligeti György pedig végleg hírnevet szerzett magának kísérteties darabjaival immár a popkultúrában is (bár tudta és beleegyezése nélkül).
De hogy miért szerepel a 2001: Űrodüsszeia minden science-fiction filmeket rangsoroló (szakmai) lista előkelő helyén? Mert Kubrick a műfaj legfontosabb jegyeit és problémaköreit ragadta meg, és fokozta őket a végletekig. A sci-fi alapját jelentő technika bemutatására olyan hatalmas hangsúlyt fektet, hogy az már-már háttérbe szorítja a narratívát, aminek legdominánsabb eleme viszont ismételten a műfaj kvintesszenciája, a mesterséges értelem és az azt övező félelem. Persze hazugság lenne azt állítani, hogy ez kizárólag az ő érdeme, hiszen a film alapjául Arthur C. Clarke azonos című regénye szolgált… vagy helyesebben fogalmazva, együtt alkották meg, párhuzamosan, szinte a legvégéig konzultálva egymással. De a regény nem lett akkora mérföldkő, mint mozgóképes társa. És hiába cselekményesebb, befogadhatóbb Clarke műve, a kb. 200 oldalas kisregény, Kubrick grandiózus remekművével nem tudja felvenni a versenyt, legfeljebb kiegészítheti azt.
Nem állítom, hogy mindenki szeretni fogja a 2001-et, sőt, akinek nem tetszik, az egyenesen gyűlölni fogja. De – remélem – ebből lesz kevesebb – az viszont biztos, hogy ez egy olyan film, amit egyszer tényleg mindenkinek látnia kell.
