A hét másik vígjátéka Hollywoodból érkezett: az Állj vagy jövök! harsány bohózati fogásokkal tarkított krimikomédia, amely szüntelenül nevettetni akar, de közben alaposan összegabalyítja a történet szálait is, és ettől akkor is szórakoztató, ha a csiklandozás olykor túladagolt. Abszolút főszereplője az a Martin Lawrence, akiről a Nekem 8-ban Tim Robbins partnereként kiderült, milyen árnyalt vonásokat képes kikeverni a rokonszenves emberi esendőségből eredő humort és a nyers bohóckodás durva komikumát vegyítve. Itt nem sokat törődik a finomabb árnyalatokkal, gumiarca örökmozgó, mindent belead, hogy
egy perc nyugtot se hagyjon a nézőnek. Ügyes az alapötlet: Lawrence ellop egy horribilis értékű gyémántot, menekülés közben elrejti, leültetik, szabadul, vissza akarja szerezni, csakhogy a rejtekhely időközben nem más lett, mint az új rendőrkapitányság épülete. Ami itt kezdődik, az bonyodalom bonyodalom hátán, Lawrence ugyanis kénytelen felcsapni álnyomozónak, és ebből csak úgy sorjáznak elő a komikus helyzetek. A slamasztikákat jól kiagyalták a szerzők, s a megoldások is többnyire humorosak, hiszen, mint tudjuk, rablóból lesz a legjobb pandúr, de mi tudjuk, hogy pandúrként is rabló.
A szerzők rokonszenve egyértelműen Lawrence-é, szépen félre is teszik erkölcsi aggályaikat, amikor a műfajhoz kevésbé illő meghatottsággal búcsút vesznek hősüktől a mexikói határon. Amit a néző sem bán.
