Kétszer nem lehet meghalni pancserként, ez Lajos, az ex-rendőr végső igazsága. Hiszen itt a Földön is van barátság, szerelem, meggyes pite, nem kell ahhoz rögtön a túlvilági nagymamához sietni, még ha Halász Judit játssza is őt.
A Para a kisemberek visszavágásáról szól, arról, hogy egyszer nekik is összejöhet valami, ha nem hagyják, hogy mindig velük töröljék fel a padlót. Lajos, a mogorva ex-rendőr egyszer, 23 éve már majdnem meghalt bevetés közben, most ismét életveszélyben van, keresztapa stílusú munkaadója egy összetört szobor miatt ötmilliót követel rajta. Még szerencse, hogy Lajos és baráti társasága megszállottja a szellemeknek, és véletlenül pont egy olyan elhagyott épületet webkameráztak be (hogy az ott kószáló szellemeket rajtakapják), amelyben valaki egy fiatal lányt rejteget túszként. Lajosék azonnal rámozdulnak az ötmilliós váltságdíjra, és outsiderként, de mindenre elszántan szlalomoznak az agyatlan túszejtők és a volt főnök csatlósai elől. Segítőtársaik csupán a wodooo-babák, az ingák meg a szellemek.
Fazakas Péter kifejezetten élvezetes mozit dobott össze. A rendező különben jó nevű reklámfilmes, a Para az első nagyjátékfilmje, eddig csak kisjátékfilmeket forgatott: hát most elsőre beletrafált. A forgatókönyv (amelynek a rendező is társírója) elsőrangú, lendületes sodrása és jellegzetes humora van - Csurgó Csaba forgatókönyvíró el is vitte a Hartley-Merrill nemzetközi forgatókönyvíró pályázat hazai fordulójának fődíját 2006-ban - a poénok működnek, nincs a szokásos kínos érzés az emberben, amit mindannyian ismerünk hazai vígjátékokat nézve, hogy akkor most kéne nevetni, vagy mi van...? Nem, ez a szöveg működik, és nem csak a szöveg, nagyon klassz a rafinált, maszatos, házi barkácsolást idéző látvány - operatőr: Lajos Tamás - abszolút illik a sztorihoz a kézikamerázás, vagy, hogy olykor például egy szemcsés, pixeles képernyőn kell a szellemek után meresztgetni a szemünket. A "maszatos" látvány, a fekete humor, a kegyetlenség, a figurák elnagyolt, bohózati jellege miatt több stílusparódiát is egyesít a Para, van benne persze akció, romantikus komédia, némi horror, de mindez háziturmix jelleggel. Különben éppen ez a heterogenitás a varázsa: olyan, mint egy kollégiumi melegszendvics, de inkább ne tudjuk, mi minden ment bele.
És ami a legfontosabb: igazán erős színészválogatott vonul fel a Parában. Kezdve ott, hogy már megint egy film, amit Elek Ferenc kurbliz be, bár azt sosem értem, miért van az, hogy a hazai rendezők többsége tudja, hogy ő az ország egyik legjobb komikusa, vele simán be lehet indítani egy mozit, de főbb szerepeket mégsem bíznak rá. Jelen esetben, mire beúszik a főcím, már ki is vonják a forgalomból.
Kifejezetten szórakoztató a Lajos és Évike (Csuja Imre - Für Anikó) között bonyolódó szerelmi szál, mely sokáig egészen reménytelennek tűnik, és csupán az táplálja, hogy az örökösen fontoskodó, segíteni vágyó, ezotériamegszállott Etus (Bánsági Ildikó) valamilyen gusztustalan, disznózsíros szerelmi mágiával összekötötte őket. Mindenesetre Évike tüzet fog, és a maga hűvös stílusában azért megpróbálja Lajost becserkészni némi szolid buktasütéssel és jóval kevésbé szolid autós üldözéssel. Mint egy abszurd dráma hősnője, Für Anikó olyan kedvesen és türelmesen üldögél a fafejű férfiember mellett (akinek gőze sincs, hogy időközben szőke herceggé lépett elő), és olyan visszafogottan próbálja kivárni, míg a másik kapcsol, hogy minden nő, aki volt valaha nehézfejű férfiba szerelmes, imádni fogja.
Csuja Imre Lajosként nem éppen romantikus alkat, a szerelemnél sokkal jobban foglalkoztatja, hogy revansot vegyen az életén. A fájdalmat összeszorított foggal viseli, panaszkodni nem panaszkodik, és próbál becsületes lenni, egészen addig, míg lehet. Ha meg nem lehet, akkor győzni akar. Pedig ellenfele, a Szervét Tibor által alakított, sima modorú, de kíméletlen intellektuális bűnözőfigura nem akárki, van igazság abban, hogy "az életével játszik, aki az erősebbet baszogatja."
Kamarás Iván és Vajdai Vilmos a véreskezű műkereskedő csicskásaiként stílusos rosszfiúk, de azért ezt már sokszor láttuk tőlük, főként Vajdai az, aki az Overnighttól a Paráig mindig ugyanazt a háromelemes, affektálós panelt nyomja. Ez szórakoztató egyszer-kétszer, de én minimum egy évtizede nem látok tőle mást: kicsit unom. A Tibit alakító Fellinger Domokos viszont nagyszerű: a szellemirtók oszlopos tagja a maga kajlaságában, naivitásában szent félkegyelműként ingázza végig a filmet, nekem ő a kedvencem.
