Kísértetjárás

Csak az első rémes zajeffektnél kapcsoltam: itt félni kell, mert hogy ez egy thriller, igaz Harrison Forddal és Michelle Pfeifferrel. Én meg miattuk ültem be ebbe a moziba. Mert úgy gondoltam, hogy ez a két szép ember valami kellemes szerelmi sztoriba csalogat, biztos lesz valami galiba, de nem ekkora. Robert Zemeckis mozija (Temetetlen múlt) viszont kemény borzongatás, az utolsó percig zizegtem, mert mindig akadt még egy csavar, amely a frászt hozta rám. Hát így kell csinálni, ez ilyen műfaj. Ráadásul ebben a moziban csak ők ketten vannak, a többiek alig rúgnak labdába.
Ők ketten házasok, boldogok (talán), a gyerek elutazott egyetemre - végre együtt, egymásnak lehetnének. Csakhogy jönnek a jelek - itt kezd lúdbőrözni az ember -, becsapódik (vagy éppen kinyílik) egy kulcsra zárt ajtó, a fürdőszobatükörben megjelenik valami rémes felirat, a kádat valaki megtölti vízzel, persze minden ilyen irracionális epizód óriási durranással vagy más rémisztő zenei effekttel történik. Jó ez a multiplex biztonsági zsöllye, különben leesnél. Így indul a holt ember visszatér kísértetsztorija.
Harrison Ford (a férj) most rossz ember, de ez csak lassan derül ki: először csak annyit tudunk meg, hogy volt egy diáklány az életében (a pasi tanár-tudós), aztán ez a szerető eltűnt, de most üzenget a fürdőszobában, ahogy a kísértetek szoktak. Majd kisül, hogy annak idején irtó nagy cirkusz volt, mert a lány botrányt kavart, aztán azonnal eltűnt vagy öngyilkos lett. Pfeiffer annak idején - valószínűen - e botrány hatására rohant egy kocsival a fának, annyira, hogy a trauma hatására mindent elfelejtett. Aztán persze az is kiderül, hogy a nő nem is lett öngyilkos. Rosszabb. Nem mesélem el. Lényeg az, hogy a filmdramaturgia a lassan visszatérő emlékezet sokszor ledarált mesemechanizmusára építkezik: Pfeiffer szép lassan előbányássza emlékfoszlányait....
Ezért aztán minden félelmetes lassúsággal bomlik ki, mit mondjak, az első óra után már vizes az inged. Pedig a sztori voltaképp Pfeiffer arcán történik, elhiteti veled, hogy kicsit megártott neki a baleset, meg a hirtelen magány, és hogy mindettől tikkes lett. Szuper a nő: ebben a párosban övé a főszerep, Harrison Ford épphogy ott van, kitűnő mellékszereplő, bár van még egy dobása a végén, mikor talpig véresen hadonászik - de a mozi mégis csak Pfeifferé. Ja kérem, változnak az idők. Pfeiffer persze meg is érdemli: a meg nem írt szerepet is el tudja játszani, vagyis meg tud mutatni egy nem létező karaktert, asszonyt, tikket - mindent. Őérte izgulsz, te csacsi.
Viszont a történetben van egy pont, ahol a szokvány szellemjárós história egy abszurd fordulattal modern sztori is lehetett volna: mikor Pfeiffer a teli fürdőkád víztükrében megpillantja a kísértetet, az a szellemkép rá hasonlít - fiatalabb kiadásban. Mintha önmaga kísértené saját magát. Sőt a film később is tesz néhány futó utalást ilyen kifejletre, ami óriás ötlet lehetett volna. Ha valakinek nappali rémálmaiban önmagát kell üldöznie - az zaftos, posztmodern poén. Mire azonban kiakadtam volna ekkora rendezői bátorságtól, addigra a sztori visszaterelődött a rutinos kísértetjárós mozi kereteibe.
Igazságtalan vagyok, mert bár a történet konvencionális - a rossz ember akkor is rossz, ha csinos; a hulla nemcsak kísért, de elő is jön a sírból stb. Azért ez a mozi - a sorok között - árulkodik könnyed hazugságainkról, elfelejtett bűneinkről, a legodaadóbb pillanataink kétértelműségéről. Hogy soha sem lehet tudni, mi mikor menynyire igaz vagy hamis. Pfeiffer szomszédjában állandóan veszekednek, a nő már látni véli a gyilkosságot is, kisül, hogy csak nagyon szeretik egymást, és nem bírják ki egymás nélkül, ezért aztán követelődzők - na mondd, egy kicsit hangosabban. Pfeifferék meg turbékolnak, aztán, tessék, mi derül ki róluk. (Apropó: az asszonynak már volt egy férje, azzal mi lett? Az ember rémületében már mindenre gyanakszik...)
Szóval ennek a mozinak vannak érzékenyen kidolgozott rétegei is. Más kérdés, hogy ezeket a finomságokat egyszerűen letörli a goromba befejezés. (Bár még a földalattin is érzed: az izgalmaktól nedves az inged.)