Sajtóvetítésre járni tulajdonképpen jó dolog. Ingyen jegy, potya popcorn, kóla várja az újságírókat. A filmkritikusok élete mégis nehéz, mert a hétköznap délelőtti bemutatókat többnyire magányosan kénytelenek végigülni. Ez nem tesz jót a romantikus vígjátékoknak, hiszen az ilyenek inkább csak párunk kezének szorongatása közben élvezhetők igazán.
Én is árván feszengtem a leghátsó sorban, miközben magányosságom megbosszulandó már lesújtó kritikámat fogalmazgattam magamban. Ebben valahogy így foglaltam volna össze a film cselekményét:
A manhattani tőzsdecápa egyhangúan tengeti mindennapjait, amit csak ideig-óráig képes elviselhetővé tenni méregdrága sportkocsija, sznob, de álomszép szeretője, no meg a hatalom íze. Karácsony este azonban összefut egy angyallal, aki az ünnepre való tekintettel fenekestül felforgatja eddigi életét. A sikeres üzletember reggel egy külvárosi családi ház hálószobájában ébred, mellette egyetemi szerelmével, aki hogy, hogy nem, a feleségének adja ki magát.
Hamarosan feltűnnek a gyerekek, egy nyáladzó kutya, és kegyelemdöfésként az anyós is betoppan. Hősünk régi élete már csak álom, kénytelen megszokni, hogy ezentúl nem playboy, hanem férj és apa, hogy whisky helyett sört kell innia, és hogy barátaival sem járhat golfozni, legfeljebb kuglizni. A film végére természetesen megérti, hogy új fizetéséből ugyan Armani öltöny helyett csak second hand pulóverekre telik, élete mégis teljesebb, hiszen egy szerelmes feleség várja otthon.
Már éppen a film sivár képi világára kerestem húzósabb metaforákat, amikor egyszerre azon kapom magam, hogy jól szórakozom. A történet váratlan fordulata némi üzenetet is ígér, a happy end részleges elmaradása folytán pedig minden rutinos-betervezett ellenérzésem odalett. Nicolas Cage színészi játéka, Téa Leoni szépsége és Brett Ratner visszafogott rendezése így nyálas vígjáték helyett érdekes, elgondolkodtató filmet szült.
Mondtam is a kedvesemnek, hogy milyen kár, hogy mindig csak esténként és mindig csak buta limonádékra ül be velem a moziba.
