A megfelelő vezérfonal, a lendületet adó intuíció hiányában, vagy épp a már bevált, bejáratott módszerek elhagyása érdekében az alkotók a megváltó ihletért gyakran saját művészetük önkritikus felülvizsgálata felé fordulnak. Fellini feledhetetlen remekműve, a Nyolc és fél óta már nem csak az irodalmárok és a képzőművészek (Velazqueztől Kunderáig), de az auteur rendezők is előszeretettel reflektálnak a mű létrejöttének kínkeserves folyamatára. A Coen-fivéreket nyomasztó látomásuk üldözi (Hollywoodi lidércnyomás), Nolan a saját filmes dilemmáit viszi vászonra (A tökéletes trükk), a forgatókönyvíró Charlie Kaufman pedig egy ikertestvért kreál magának (Adaptáció): a vizsgálat útjai sokfélék lehetnek, de szinte mindig frappáns kiutat kínálnak az ötlettelenség, a bezáródó skatulya csapdáiból. Bár A hét pszichopata és a Si-cu még csak a második egészestés mozija, a színpadi szerzőként és kultfilmesként egyaránt ünnepelt Martin McDonagh a hollywoodi ugródeszkának szánt bűnkomédiájából rögtön egy önironikus szerzői analízist farag − szerencsére igen szórakoztató módon.
A kiégett forgatókönyvíró karaktere, a képzelet és a valóság összemosása, a filmben születő film, a papíron vázolt figurák valódi felbukkanása az utóbbi időben a midcult-mozik kedvelt motívumaivá váltak. Az Erőszakik elsöprő sikere után sokak által egyenesen a következő Tarantinónak kikiáltott ír rendező nem véletlenül nyúl éppen ezekhez a fontos toposzokhoz, hiszen segítségükkel úgy keverheti meg a gengszterfilmes zsáner alkotóelemeit, hogy elkerüli az önismétlést, kitör az első film nyomasztó árnyékából, de egyúttal a közönség által elvárt kereteken belül maradva, a saját terepén okozhat meglepetést. A film főhőseként megjelenő író-alteregó, a kutyatolvajként dolgozó barát, az őt üldöző maffiavezér vagy a lánya halálát megbosszuló, fanatikus kvéker lassan egymásba fonódó, kollázsszerűen keveredő történetei egyenként mind-mind olyan elemek, amelyeket az Erőszakik alkotójától várnánk − az ezeket összefogó, önkritikus metanarratíva azonban mindenképpen szokatlan egy második rendezés esetében.
A hét pszichopata és a Si-cufőszereplőjének sorsa McDonagh saját helyzetére reflektál, ám ő rögtön két szinten keveri a valóságot és a fikciót. Egyrészt saját imázsát küldi a vászonra és a Hollywoodban kínkeservesen ötletelő író figuráján keresztül egy hamisítatlanul romantikus művész-zseni portréját rajzolja meg, pimasz módon reagálva a róla felületesen alkotott képre. McDonagh azonban a film szövetén belül is egymásba fűzi a képzelet szülte, illetve valóban megtörténő eseményeket, így az első szinten adott egy alkotói válságba került, a producerek által sürgetett, alkoholista író (a pszeudo-McDonagh), míg a második szinten az író-rendező alkotói módszere elevenedik meg, hiszen a hős által összehordott ötletmorzsákból, klisékből és párbeszéd-darabkákból a szemünk előtt áll össze a nem éppen hétköznapi történet. McDonagh ezzel az ismert metafilmes módszerrel sikerrel vághatja át a gordiuszi csomót: a szabálytalan, mégis nézőkonform mű egyszerre lehet szerzői- és zsánerdarab, egy hollywoodi és európai mozi.
Bár McDonagh e ravasz módszerrel nem képes felemelkedni az Erőszakik zsenialitásához, mégsem okoz csalódást a rajongóknak és a rendezővel most ismerkedőknek sem. A hét pszichopata és a Si-cu élvezeti értéke természetesen akkor a legnagyobb, ha ismerjük a szerző életrajzát, ám a mű bármiféle háttérinformáció nélkül is remek szórakozás. A fekete gengszterkomédiákból és morbid bohózatokból gyúrt karakterek és helyzetek csak fokozatosan bontják ki a film-a-filmben tematikát, a csavaros megoldások pedig akkor is izgalmasak, ha nem érdeklődünk a szerzői önreflexió iránt.
Igaz, McDonagh a film második felében néha feleslegesen ismételni kezdi önmagát, és a könnyeden kanyarított első óra után néha túlmagyarázza a látottakat, ám az elegáns és friss narráció kárpótolja a nézőt az apróbb döccenőkért. Hiába ront el néhány karaktert, hiába hagyja cserben az arányérzéke, ha az eszement figurái, a remek párbeszédek, illetve az elsőrangú színészek már önmagukban is szerethetővé varázsolják a művet. McDonagh kezei között végül frappánsan összeérnek a szálak, így a kreativitás ismét győz az ötlettelenség felett, megadva a nézőnek is a feloldozás érzését − még akkor is, ha ez itt nem a Fellini-féle mély önvizsgálat és nem is a Coen-fivérek “hollywoodi lidércnyomása”, csak egy sima írói fogás. De annak mindenképpen kiváló!
