Képzeljük csak el, micsoda mozik születhettek volna, ha a nyolcvanas évek emblematikus bunyós akciófilmjeiben tehetséges drámai színészek szerepelnek, a véres összecsapások érzelmi hátteréről pedig részletesen kidolgozott, realisztikus konfliktusok gondoskodnak!A Warrior – A végső menet valódi elégtétel a VHS-korszak, a küzdelmes férfidrámák és a feszes sportfilmek szerelmeseinek, hisz az alkotók imponáló merészséggel elevenítik fel a klasszikus recepteket, és a minőségi alapanyagoknak, az átgondolt rendezői stratégiának köszönhetően egy minden igényt kielégítő, ütős művet készítenek. Drámai küzdelmeket, küzdelmes drámákat kapunk tehát nívós és hiánypótló kivitelezésben. A film első felében egy alkoholista apával, testvéri rivalizálással, háborús múlttal és anyagi gondokkal súlyosbított szívszorító családi trauma bontakozik ki, ezúttal azonban az egyre fokozódó feszültség nem egy születésnapi partin, és nem is egy közös karácsonyi vacsorán, hanem a Las Vegas-i ketrecharc-világbajnokság küzdőterén robban ki. A Warrior – A végső menet a férfias kihívások felemelően romantikus dicshimnusza – zavaró butaságok és ragacsos giccs nélkül.
Gavin O’Connor kétségtelenül bátor és pimasz rendező, hiszen fogja a Véres Sport pofonegyszerű, az egyenes kieséses tornák logikáját követő dramaturgiáját, és egy laza mozdulattal hozzáilleszti a Macska a forró bádogtetőn alkoholgőzös családi tragédiájához. A lefojtott melodrámai érzelmek meglepő módon csomómentesen keverednek el az izzadtságcseppektől csillogó, feszes izomkötegekkel. A becsületért és megélhetésért ököllel küzdő testvérpár története annak ellenére működőképes, hogy az első perctől nyilvánvaló a végkifejlet is. Bár O’Connor az összes létező klisét és drámai szituációt felvonultatja, mégis képes bevonni a közönséget a testi-lelki erőpróbák bűvkörébe. A rendező tisztelettel idézi meg a filmtörténet legfontosabb maszkulin motívumait. Az alkoholizmus, a terhes múlt és a saját démonok legyőzése, illetve a vérrel és verítékkel megszentelt megbocsátás ismert formulái nála azért működhetnek hibátlanul, mert nem egyszerűen lemásolja vagy idézőjelezi, hanem maximálisan komolyan veszi őket.
A film végeredményben a kitartó, tettre kész, az elveihez a legvégsőkig hű férfiról mesél, és O’Connor minden rendezői fogását, minden filmnyelvi megoldását ennek a hagyományos ideálnak rendeli alá (melyet finoman még az ír-amerikai nemzeti öntudattal is azonosít). A feszes tempó, az izzó képek, az összecsapásokhoz kíméletlenül közel merészkedő kézikamera nemcsak a küzdelem nyers brutalitását adja vissza, de tökéletesen alkalmas a mélyben feszülő, elfojtott emóciók hiteles bemutatására is. A nem mindennapi feladatra a rendező szerencsére a tökéletes színészeket is megtalálta: Tom Hardy és Joel Edgerton a ringen belül és kívül is képesek hitelesen megformálni a figurákat. A veterán Nick Nolte azonban még az ő testi-lelki átalakulásukat is lazán túlszárnyalja, és egész egyszerűen tökéletes az ex-alkoholista apa kulcsfontosságú szerepében. Az elsőrangú színészi munkának hála a két testvér és a családfő konfliktusa legalább olyan izgalmas és erőteljes, mint amikor a hőseinket egy kétszáz kilós orosz vágja a padlóhoz. O'Connor rendezése ráadásul imponálóan egyenes és következetes, hiszen az ismert sémákat, a hatásvadász megoldásokat nem elrejti, csak kissé megkeveri – vagyis nemes egyszerűséggel felvázolja a feszült alaphelyzetet, kibontja az alapvető ellentéteket, majd a ringben meg is oldja őket. A Warrior – A végső menet nagy bravúrja így az lesz, hogy hamis pátosz és olcsó hazugságok nélkül, hitelesen mesél a küzdelem és a harc örök értékeiről, miközben színvonalas sportfilmként, látványos akcióként és katartikus drámaként is kiütéses győzelmet arat.
