Az egyik leginkább félre-, ill. meg nem értett, néha pedig leleplezett kortárs zseni kapcsán állandó kérdés a filmes körökben zajló diskurzus során, hogy: ez most komoly?
Mindig az erő dönt
Ez ugyanis a legfőbb baja a nézőnek Nicolas Winding Refn filmjeivel, hogy művészet vagy művészetparódia? Oké, nem A nézőnek a baja ez, hanem az én bajom, és nem is a paródia a legjobb szó, hanem a blöff, az öncélú művészkedés, illetve ez a rohadt kételyek közé taszítás, mert ha fel is húzom a szemöldököm néha, csak nem tudom őszintén azt hazudni az olvasóimnak, hogy filmjei nem jók. Hanem belekezdenék valami – immár szinte biztosan álművészkedő – hablatyba arról, hogy a jó és a rossz, mint olyan relatív fogalmak és már köpném is szemem magam a kamubölcsészkedésért.
Nekifutok még egyszer, ahogy azt egyébként a filmmel is tettem. Egyre biztosabb vagyok benne, hogy Refn egy zseni. Gyönyörűek a képei, profik a beállítások, a kamera egy kezes bárány a dirigálása alatt, a kompozíciói nem csak szín-de érzelemdúsak, karaktereinek jelenléte őrülten hatásos. Ugyanakkor mégis ez utóbbinál billen át nálam néha a ló túloldalára. Legutóbb a Drive-ban a fogpiszkálót rágcsáló Ryan Goslingot én nem tudtam mire vélni, mert ilyen fickók max. a nyolcvanas évek végéig számítottak keménynek a lakótelepi melegítőnadrágos szekcióban, és valahogy így vagyok a mostani mészárossal, az öreg kardforgatóval is, ahogy az méltóságteljesen előhúzza a vasat a háta mögül: haver, ez most komoly? És rendben van, hogy a valóságban mindketten fekvőbeteggé vernének, mielőtt leírnám, hogy "kinek ajánljuk", de hát így vagyunk a kopasz, fukszos, rokkant kártyás vállalkozóval is, annyira ciki, élő embernek nem jutna eszébe egy ilyenből komoly karaktert kreálni, de ő ezt nem tudja magáról, így végül győz az erő.
[img id=485166 instance=1 align=left img]Motherf@&#!
Máshonnan közelítve egyáltalán nem kétesélyes, hogy Refn szimbólumrendszerét tudatos és régóta érlelt elgondolások támasztják meg, ugyanakkor a provokáció, amit egyre inkább megkedvel, már megint önmagára mutat vissza. A Csak Isten bocsáthat megben több olyan durván erőszakos és véres jelenet van, amelyek nem sokat adnak ám hozzá az élményhez; a karakterfestésben kétségtelenül van szerepük, de akkor is felesleges volt ilyen szintre emelni, fele ennyiből is megértettük volna ugyanezt. Mint ahogy például a karaktereivel szemben is sikerült tartania a távolságot, ők egytől egyig félhomályban maradnak. Felsejlik itt valami Gosling figurájának ödipális problémáiról és egyéb Freudnál olvasott kapcsolódó viselkedésmintáról, de semmi nem mondatik ki, míg a szemben álló rossz zsarut látva is kétségbeesetten kezdünk el gondolkodni háttérről, múltról, motivációról, anélkül, hogy mindehhez bármi épkézláb kapaszkodót találnánk. A magam részéről én imádom az ilyesmit! A művészet, kérem, nem egy McDonalds, hogy a nyilvánvalót tegye elém. Márpedig Refn ezzel a filmjével elég mélyre ásta magát az olyasfajta alkotói őrületben, amely mondjuk David Lynch-nek is sajátja. Nem mondhatom, hogy van is olyan jó minőségű, mert ezzel egyszersmind azt is állítanám, Lynch-et már sikerült megfejtenem.
Drive – Tedd rükvercbe!
Jut eszembe, ha egyáltalán az esztétákon kívül eljutott valaki idáig az olvasásban, súlyos hiba volna Drive 2-t várni a Csak Isten bocsáthat megtől; noha már ott is felmerült, hogy a) kultfilm született vagy b) eleve Refn úgy kelt fel reggel, hogy na, ma csinálok egy kultfilmet, de most aztán sokkal inkább elmosódottak az indítékai, akárcsak a film dramaturgiája, ezen belül a konkrétumok és a rémálmok határvonala. Szimbolista – nyomhatjuk rá a pecsétet, de ez legalább értelmezhető. Ellenben a magyar művészfilmekből ismert figurákkal, akiknek különös ismertetőjegye, hogy baromi sokáig képesek jó lassan nem csinálni semmit. Erről egyébként olvastam egy értelmezést egy kollégától, miszerint ez nem hiba, hanem koncepció, amiben biztos is voltam, csak szerintem ez egy hibás koncepció. Lehet, hogy évtizedekkel ezelőtt volt egy ilyen elképzelés, hogy a színész csak álljon, úgy skandinávul, és majd elmondjuk, hogy minimalista, de ha volt is, kiment a divatból. Mint a fogpiszkáló meg a szamurájkard. Ne vegyük most hülyére egymást, főleg, ha az ember ennyire bosszantóan tehetséges.
Kinek ajánljuk?
- Akiknek jobb vállára Fassbinder, a balra pedig Pasolini arcképe van tetoválva.
- Akik jól ismerik Refnt és már nem lepődnek meg semmin.
- Akik bírják a szimbolizmust, a minimalizmust, a posztmodernizmust, élnek-halnak a stilizált ábrázolásért és kapásból fel tudnak sorolni ennél sokkal több esztéta-közhelyet.
Kinek nem?
- Akik szerint akárhogy csomagolják a semmit, attól az még nem lesz több.
- Akik szerint ez a Ryan Gosling olyan cuki, hogy megnézik most is.
- Akik szerint túl sok az erőszak manapság a tévében meg az interneten.
8/10
